Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - Tandori Dezső: A (téma)körökön kívül (és belül); Egy vers kiegészítése; Szabad önkallasztó vers; Kallasztott pótdal; Egy kallódó írás; Kallasztott záróvers, itt
nevezetességek váratlanul, kvázi akaratuk ellenére ott és úgy lefényképezve. S ezt a „nyugati" (japán stb.) sajtó kajolta, ma is azt eszi-teszi. Jó, eddig rendben, itthon a fotós efféle képekkel? Az itteni közönség természete szerint ily témák, legyenek bármilyenek is a tárgyak, nem falrengetőek. Nagy dolog! És akkor mi van? Megértem, persze, a magyar ajak, a magyar bajusz, a magyar hölgykebel, a magyar hajköltemény stb. más, mint a német, mondjuk. Az ottani hiperkakec, szuperbohóc, ultraszexi sztárért-sztárnőért kevés magyar rajong. Más a helyzet a helyi témákon messze túlmutató, azoktól távol(i kifutókon) járó manökenekkel. Az igazi filmsztárokkal. Ok nemzetköziek. De a bemondók, bemondónők, moderátorok és -nők, hírközlők, sportriporterek (egész beszédmodorukkal etc.) a mi közönségünk természete szerint tárgytalanok. Egyikük se igazi „téma". Pardon, nem „hozzák" (át a rivaldán) a témát. Tudjuk, tudjuk, ez a 67/A/2-es vicc, de spontánul nem érinti meg érzékeinket, nevetőizmainkat, nem fut össze a dologtól a lelkűnkben a nyál. Mivel író volnék (vagyok), természetem szerint, e dolog természete szerint még inkább - szakbarbárnak szakbarbár a szakbarbárja! -, ugye, az irodalom kérdései izgatnak. Ha plusz, ha mínusz, szabad így fogalmaznom, ugye, ha üdvömre, ha átkomra. Ezért hát essünk túl gyorsan e témán (tárgyon?), hogy nagyvakációsan csaponghassunk itt a végén mégis. A mi irodalmunk (közönségünk) természete olyan, hogy nem lehet már lekörútiazni. Igaz, a divatkifejezések, „miről szól" és társaik (legtöbb Olvasóm nem is ért engem nyilván, miért említek ily példát külön?) valahonnét a bulvárról jönnek, sőt, azt mondhatom - nem szégyenük! -, az illető, aki ilyesmiket kipattint agyából, a legelvonultabb magányában, a Csantavár-hegyen is egy parányi flasztert érezhet épp talpa alatt a Józsefek-Terézek-Szent Istvánok világából, mondom, a divatkifejezések szerint nem lehet ma már kabarészínvonalúnak stb. minősíteni a közönséget. (Jó, alighanem sose lehetett, de azért mára még a giccsdarabok szelleme is más, komplexebb, mint 60-70 éve volt.) Hanem a mi közönségünk politikus beállítottságú, helyi érdekű (Filter Pubi vagy Flitter Tamara nyesett hajának szivárvány-lila fényhatásai jobban izgatják, mint a legszebb fiú E. J. oldalán, netán S. hercegnő alatt-felett... nem okvetlen helikopteren...) Sok minden elmondható közönségünk természetéről, nem jobb, nem rosszabb dolgok, mint a más tárgyakat kedvelő másutti közönségéről. Miközben a téma, a témázás mindenütt nagyjából azonos; és ahogy mondtuk. Ráadásul engem is untat a német környezetvédelem (és ily adó), a hackenbütteli láposodás a lelkiismeretlen fakitermelés következményeképpen, ám (erre vagyok beetetve?) kicsit érdekel az atomhulladék-szállítmány, na ja, holott a csernobili szennyes eső idején (ha az volt az) semmiféle jó ösztön nem nyittatta ki velem az esernyőmet, áldott langyos vízhullást élveztem ritkuló hajammal. Ám valljunk színt ahol illik, és nem árt, már csak azért is, hogy még jobban érzékeljük, hol nem kell azt, hiába illene. Magunk mindig is tematikus írók voltunk (az voltam), ellentétben (főleg ma) a legtöbbekkel, akik irodalmi irodalmat csinálnak. Még mikor a legelvontabb, szinte filozófiai, „zen-buddhista-szerű" 23
