Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai
ezek viselkedését. A hagyomány nem egyéb tehát, mint e szimbolizált jelrendszerek összessége". A meghatározásokban közös jellemvonások: emberi közösség, csoport; szabályok; megőrző-konzerváló jelleg, állandóság; ismétlődés, a kultúra összetartó ereje; szimbolizált jelrendszer. A ~ minden anyanyelvi beszélőt érinti. A nyelv eszköze az összes többi hagyománynak (hiszen valamennyi kulturális „termék" a nyelv segítségével azonosítható és adható át nemzedékről-nemzedékre), s emellett van saját hagyománya is. A kultúra „holt anyag" lenne, ha egyszeriben valamilyen véletlen folytán elpusztulna a nyelv, s az azt hordozó felnőtt lakosság. A nyelvet nem ismerő, anélkül fölnövő gyerekek a lakóházakat elhagynák, a szolgáltatások leállnának, megszakadna az emberi fejlődés. A nyelv alapvetően hagyományos természetű, hiszen a nyelvet alkotó szavak, szerkesztési, jelentési és használati szabályok a történelmi fejlődés termékei, s magukon viselik a változás mindannyi jelét. Tudjuk - s az átlagember is észreveszi -, hogy a szavak jelentése szüntelen átalakulásban van. Jelentésük szűkülhet, sőt szavak kihalhatnak, mások jelentése állandóan bővül, koronként más, s esetleg annyira eltávolodik az eredetitől, hogy ma már nem is gondolnánk egykori értelmére. A ~ legjobban talán frazeológiában érhető tetten. Ebbe a körbe soroljuk a konvencionális kifejezéseket, a szólásokat, a közmondásokat, a közhelyeket, a különböző jókívánságokat stb. Ezek a nyelv megszilárdult elemei, csak korlátozottan variálhatók, ismételgetjük őket (a hagyomány egyik fő ismérve az ismételgetés), s általában kevés tudatossággal használjuk. Jóval kevésbé nyilvánvalóan változnak a nyelv szerkesztési szabályai, vagyis maga a nyelvtan. Inkább megfigyelhető ez a hagyomány szülte rend és megváltozás a nyelvi használati, alkalmazási szabályok között. Fontos kritériuma a -ápolásnak a közösség: egyaránt fontos a kisközösség (a családtól a kortárs csoporton át a baráti körig) és a nagyközösség, vagyis a nemzet. A kisközösség nyelvi szerepe óriási: hiszen a nyelvi szerepeket ott tanuljuk, ott alkalmazzuk, ott újítjuk meg. A nagyközösség már csak elvont módon jelenik meg, s rendszerint csak kiszakadáskor vagy kiszakításkor fogalmazódik meg hiánya. Minden életkorban a nyelvi hagyományokat az általam „beszélgető közösségnek" elnevezett bensőséges, szabadon választott csoportok tartják fenn és újítják meg. Ezek a szociológia műszavával a vonatkozási csoportok; ám ilyen egyszerűen is megfogalmazható: a baráti társaságok, asztaltársaságok, egyesületekbe, körökbe tömörült tagságok stb. A közösségek közös cél, tevékenység során válnak valóban „beszélőkké", „beszélgetőkké": ilyen a falusi kispad, a túrázás, a kirándulás, az „összejárás", a vallási csoportosulás, az azonos hobbi, érdeklődési kör kialakította csoport stb. A beszélő közösségek nagy segítséget jelentenek a feszültségek oldásában, a lelki megtisztulásban, helyünk megtalálásában. A szociológusok rengeteg példát hoztak rá, a pszichológusok a következményeit ismerik: a maga és közössége hagyományaitól földrajzilag vagy társadalmilag elszakított ember általában boldogtalan, önsorsrontó, nem érzi jól magát. A „kétlaki" életmódot folytató, szülőföldjüktől távol lakó iskolások, munkások esetében figyelték meg ezt a kettős „gyökértelenséget". Balázs József remek kisregénye, a Koportos egy Budapesten dolgozó szabolcsi cigány segédmunkás életének egy epizódjában mutatja be tömören ezt a fájdalmat. 112
