Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai
nem leszel most azé, ki szeret, / majd leszel akkor másé." A szóban forgó múzsák jelzett állapotukban természetesen feleslegesek a költők számára. Az anyagiakkal kapcsolatos helyzet is hasonló; Arany balladájában azt panaszolja a beszélő, hogy „Csema vizén zúg a malom: / Más veszi a vámot azon". Az így befolyt összeg tökéletesen felesleges, hiszen ~. A példák szaporítása helyett felhívjuk az olvasó figyelmét a jelen cikk optimista szemléletére; nem érintjük annak a lehetőségét, még kevésbé azt a gyakorlatot, hogy nem pusztán felesleges, hanem éppenséggel elvetendő, hamis, gyűlöletes, elorzandó vagy pusztítani való az, ami a ~. Schiller Róbert mártírium A hiányzó emberi nagyságot olykor a ~ teremti meg. Kisszerű gyarló emberek is megnőnek a szemünkben attól, ha áldozattá válnak, és kétes igazságok magasztosulhatnak fel, ha valaki életét áldozza értük. Balia D. Károly meddőség Évek óta nem találkoztunk, s mert annak idején jó szívvel elüldögéltünk egy asztal mellett, hát őszintén megörültünk egymásnak. A sok-sok hogyvagy, hogyvagytok után a jelen dolgainál kötöttünk ki. Heves természetünktől eltérően eleinte szelíd türelemmel hallgattuk meg egymást, nem vágtunk mindun tálán egymás szavába, szinte nem ismerve egykori önmagunkra. Szokatlan viselkedésünk alkalmasint annak az igazán őszinte örömnek szólt, hogy annyi év után újra láthatjuk egymást. No de nem sokáig tartott ez a kötőféken tartott nyájas türelem. Csak addig, míg ki nem ejtettem a számon, egészen gyanútlanul egyik régi, közös ismerősünk nevét, akit immár én jó barátként tisztelek. Mire ő, mint akit kígyó mart volna meg, hevesen közbevágott: gyűlöli azt a gané alakot! Ha megjelenik a pofája a tévében vagy az újságokban, lihegte - az utóbbi időben gyakran megjelenik dühroham fogja el. Az arca, a nyaka most is lángba borult, a szeme kidülledt, vérben forgott, úgy szórta rá a szitkokat, az átkokat: hazug, gyalázatos, köpönyegforgató, nyegle, benyali, becstelen, farizeus, a lelke fenekéig romlott. Csak néztem rá elhűlve, megdöbbenve. Éreztem, hogy belesápadok abba, amit régi ismerősünkre, immár egyik legjobb, legtisztességesebb barátomra szór, okát sem sejtve, miért. S még üvöltésbe fulladt szavát hallgattam s gyűlölettől eltorzult arcát néztem, eszembe jutott, hogy jómagam is ilyen lehetek annak a barátomnak a szemében, amikor én az ő legjobb barátját ócsárolom, áztatom. Elszégyellem magam. Rádöbbentem, nem először, hogy a gyűlölködés létezésünk legnagyobb csődje. S mégis, mintha mind többen ezt az utat járnánk. Ezt a járhatatlant. Hatmilliárdnyi potenciális gyűlöletzsák. Csakugyan nincs mentség? Isten fia hiába áldozta fel magát érettünk? Hiszen mindig voltak, s ma is vannak szentéletű emberek. Türelmesek, szitkok, átkozódások nélkül tűrök. Ilyen névtelen szent volt talán az egyik nagyszülém is. Hiába élt volna? S míg ezen tűnődöm, egy cinkepár röppen az erkélyem korlátjára. Szívük nem nagyobb egy borsószemnél. Mintha egy kicsit kótyagosak lennének, pedig csak örvendenek, hogy a világon vannak. Nekünk, embereknek, erre mind kevesebb időnk jut. Németh István 105
