Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai
egy kor fölött a gyakorlat, a megszokás, a reakció, ha fölöslegessé vált is, megmarad. Nem változik, oldódik. Onagy Zoltán könyv- és iratgyűjtés Gyűjtő ember vagyok, valamiért szeretek sok mindent felhalmozni. Leginkább a könyveket szeretem, de gyűjtök újságkivágásokat, mindennél jobban saját jegyzeteimet, -* kézirataimat, s mivel több mint tíz éve minden számítógépben és lemezen is megvan, gyűjtöm a másodkéziratokat, vagyis a kinyomtatott verziókat is. Gyűjtöm a nekem küldött leveleket, hiszen mindegyikben egy-egy jó gondolat van, egy új észrevétel a magyar nyelvről. Eddig négy lakásban laktam, vagyis háromszor költöztem. Édesapám halála után elköltöztem a szülőházból, mert édesanyám eladta. Nagyon fájt, amikor harminc év után véglegesen becsuktam magam mögött az ajtót. Ma is megdobban a szívem, ha arra járok. Azután sorra nagyobb lakásokba költöztem. Az indoklás az volt: a könyveimmel betelt a lakás, szükség van nagyobbra. Nyilván téves oktételezés. Legbelül tudom, hogy a szülői házat kerestem. Nem találtam a társasházban, nem találtam a sorházban, ezért jutottam ide, törvényszerűen, az egykori Rákos-patak menti háztól nem messzire, Zuglóba, ismét egy családi házba. És a könyvek, kéziratok szaporodnak. Mindig újabb és újabb helyeket nézek ki, polcokat tervezek, most például a kevésbé fontos irományokat a pincébe költöztetem. Minden, amit kidobok, másnap hiányzik. Ma a dolgozó- szobámban polcaimon körülvesznek: a kézikönyvek, a szótárak, a nyelvészet, a nyelvművelés, a néprajz, a filozófia, az antropológia, a magyarságtudomány, a szociológia, a mai folklór, az egyházi irodalom, a magyar és a világirodalom, útikönyvek, és persze kétfalnyi „saját mű", no meg a megszámlálhatatlan kézirat, duplikátum. Tudom, hogy mindezek csak földi léhaságok, s egyszer valaki majd antikváriust .hív, az finnyásan válogat közülük, a kéziratokat pedig egy nagy konténerbe hányják, mai áron tízezer forint/szállításért. Lehet, hogy már nekem is el kellene kezdeni a válogatást, szétválasztani a fölöslegest, az ocsút az értékestől. így talán kevesebb lesz az -* információs szemét, amelyen aligha rágja át magát valaki. Már én is aligha. Amikor elköltöztem a szülői házból, az udvaron iratégetésbe fogtam. Mivel kisebb lakásba mentem, nem vihettem mindent magammal, elégettem mindent, amit fölöslegesnek hittem. Kamaszkori verseimet, novelláimat, iskolarádiós emlékeimet, újságkivágásaimat. Néhánynak a hiánya máig fáj. Ezért most már nem fogok újabb iratégetésbe. Balázs Géza KÖRKÉPek a kisasztalról Hogy ne unja el, trükközik. Felmászik a létrára, öt-tíz, méretében hasonló könyvet hoz le egyszerre. Lerakja a kisasztalra. Eljutott a Körképekig. A kezdetek és a folytatás kemény borítójától a kartonizált jelenig. Ajna. Masszív. Túlsúlyos. Nyitogat, nézeget, micsoda nevek, mondja, micsoda fazonok, mondja. Olvas. Tudja, reprezentatív válogatás, olvas mégis, mert egy olvasó olvasson. De nem sokáig. Ha ez (X év) a harmincöt legjobb magyar novella egyike, akkor anyátok, mondja. Fölös teher a léten, mondja. Picsába velük, mondja. Aztán már nem nyitogat, harminchárom Körkép. Van-e ott folyó 99
