Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai

minden széjjelfele" - mondom, idézve Örkényt, a Süttő fia Süttó't. „Még Moldáviában is cirkusz van" - mondja J. Röhögünk. „Ezek szerint - fejtegeti Z. a maga kissé fárasztóan pedáns modorában - nem a puliszkával van baj. Van, amikor a puliszka is robban?" Beérünk a vásárcsarnokba, a pavilonok közé. „Az egész térség forrong - gyújtok rá -, nem is csoda, hogy megint megjelentek az ufók!" „Mik?" - kérdezi döbbenten Z., és rám mered. J. nevet. „A repülő csészealjak.- magyarázza. - A kicsi zöld emberek. November végén valahol Zalában láttak csészealjakat, azután Veszprém felett." „Megérzik a szokatlan történéseket"- mondom és undorodva hajítom el a cigarettát. Hányingerem van, szaggat a fejem, szédülök, fázom. „Ti hisztek ebben? - mered ránk Z. - Ez baromság." „Én csak azt mondom, amiről a szocialista magyar televízió is tudósított - védekezik

J. - November 11-én Kecskeméten repülősök és kiskatonák is láttak korong alakú repülő tárgyakat, sőt, egy kicsi, száztíz-százhúsz centi magas zöld emberkét is, aki észrevéve őket, feje fölé emelte a kezét, egy apró tárgy volt benne, ami váratlanul és fenyegetően kezdett fényleni és glóriát varázsolt a feje köré. Az aprócska jövevény ebben a növekedő fényfolyosóban tűnt el..." „Hozzánk még ezek sem jönnek" - vigyorgok. Z. kedvetlenül fordul el. „Hülyeség - mondja. - Ezekkel a baromságokkal etetik a népet..."

Bemegyünk a Prahovába. A többiek már ott ülnek három összetolt asztal körül. Vodkát rendelünk. Ennek is minősíthetetlen az íze, a sör viszont, amely- lyel szintén megpróbálkozunk, ihatatlanul savanyú. „Még jó, hogy nem olajos"- mondom. Itt már nem politizálunk, mi tudósítók. Érdeklődve hallgatjuk a helybelieket, nevetünk kretén vicceiken. Egy vörös hajú, nyitott kabátú, felhevült arcú nőre figyelek fel, az ajtóban áll, keres valakit, aztán megtalálja, odarohan, s felemelve a kriglit, a sört egy vékony fekete fiatalemberre önti. „Daca ziceai ca ma iubesti, de ce ai plecat de la Galati?"13 - kérdezi, s nem lehet megállapítani, hogy kacag-e vagy sír.

Egy előtt kimegyek a vásárcsarnok elé. Nem kell sokáig várni, máris jön K. Éneklő léptekkel közeledik, kezében tele nejlonzacskó. „Megfagytam - közli -, a lábam is fázik." Nem is kérdezem, mit vásárolt, lesz még idő az élménybeszámolóra. „Csupa bóvli - mondja. - Itt sincs semmi, s ráadásul mindenütt nagy tömeg." Az asztalnál már emelkedett a hangulat. K. is vodkát kér, arca kipirul. Éhesek vagyunk, az öreg cigányasszony a másik asztalnál tüsténkedik, hordja ki a kaját, s közben a spenótba beleér a piszkos barna ujja. Egymásra nézünk, és emelt hangon hidegtálat rendelek. „Téliszalámi, sajt, maszlina" - sorolom. „Gazdagok a tudósítók" - jegyzi meg valaki. Nem reagálok. „S a csorba?" - kérdezi

K. „Semmi meleg ételt nem ajánlok" - súgom. Rekordidő alatt itt a hidegtál. Evés után elszívunk egy cigarettát. A feldúlt nő láthatólag megnyugodott, kabátját is levetve, szorosan összebújva táncol a zenegép esztelen melódiájára a fiújával. Felállunk, elbúcsúzunk a többiektől, nem is figyelnek ránk, a vásárcsarnokban, a pavilonok között is érződik az erősödő szél. Fázunk, és ez egyre jobban idegesít. Ráadásul a trolira is várni kell, a téren pedig semmi nem véd a széltől. Végül jön egy troli, valahogy felkapaszkodunk, de szerencsénk van, szinte mindenki leszáll egy megállóban, mintha összebeszéltek volna, s le tudunk ülni. „Hova mennek?" - kérdezi K. „Biztosan hallották, hogy valamit osztanak." „Mért, mi

61