Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai
nénk, de amikor meghallja az úti célt, elutasító lesz az arca. „Nu mergem spre casa Scinteii..."6 Egy harmadik végre megáll, de amire odaérhetnénk, megrohanják a várakozók, akiket eddig észre sem vettünk, beleivódtak a falba, a félhomályba, de a taxi előcsalta őket, mint a napfény a patkányokat, s most agresszíven lökdösik egymást, trágárul üvöltöznek. „Itt semmi esélyünk" - fordulok el. „Autóbusz?" „Igen, jár, talán a 105-ös" - motyogok, de nem emlékszem, hogy hol a megállója." Elindulok keresni. Kérdezősködök is, de senki nem akar, talán nem tud eligazítani, noha nagyon készségesek. „Menjél inkább villamossal!" - tanácsolja egy ballonkabátos, teniszcipős srác, és vigyorog. Elöl hiányzik egy foga, ez csi- bészessé teszi az arcát. - „A buszok amúgy sem jönnek. A villamos hosszabb, de biztosabb." Megköszönöm az útbaigazítást, visszamegyek K.-hoz, s közlöm, hogy villamossal megyünk, az ugyan hosszabb, de a villamosok legalább járnak. Tíz-tizenkét perc után zötyög be a megállóba az, amelyikre várunk. A tumultusban egymástól is elszakadunk, végül mindkettőnknek sikerül felszállni. Nincs is olyan hideg, mint amilyenre számítottam, a szag viszont elviselhetetlen. Ele- mezhetetlen kotyvalék. Az egész országot megüli mostanában, a reménytelenség, a szégyen és a félelem szaga. Emelyedek. Egyre többen vannak. Egymáshoz préselődünk, mint a heringek. „A román alattvaló utazik." - fogalmazom tirádámat Ionesconak. K. integet. Foglalt ülőhelyet. Leülök, térdem újra szaggatni kezd, de észreveszek egy öregasszonyt, felállók, s udvariasan odakínálom a helyem. Úgy meglepődik szegény, hogy leülni is elfelejt, egy borostás arcú férfi foglalja el a helyem, fogatlan szája torz vigyorra torzul. „Ai putin pina la cimitir.- sziszegi az öregasszony arcába, s elővarázsolva zsebéből pálinkásüvegét, elégedetten húzza meg. - Pót sa stai in picioare, odihnesti si asa in iád..."7 Az öregasz- szony elszömyedve fordul el, többen nevetnek. Nekem szorul egy nő, hajszálai birizgálják az arcom, érzem az olcsó kölni illatát. Cigány kölyök préselődik át közöttünk, rágógumit árul. A borostás arcú azonnal elvesz egyet, de nem akar fizetni. „Ai furat si tu! - röhög. A kölyök egy ideig átkozódik, de amikor a férfi ráüvölt: daca nu pleci imediat ti-1 dau la remaiat, sa nu te vezi s chem politaiul!"8- feladja és elslisszol a tömegben. A férfi érdeklődve bámulja a rágógumit, mint egy egzotikus állatot, aztán zsebre vágja. A nő teljesen nekem szorul. Láthatólag élvezi a helyzetet, mindenesetre nem zavarja, szemét lehunyva simul hozzám, s máris megérzem felfedezőútra induló kezét a combomon. Én is benyúlok a kabátja alá, a tumultusban szerencsére ez senkinek sem tűnik fel. Tenyérháttal simogatom. Sóhajt. Újabb megálló, újabb felszállók. Kis utcák között kanyarog a villamos, a gyakori megállókban újabb és újabb utasok rohamozzák meg. Világosodik. A nő egyre agresszívebben simogat, arcán áhítat, a szemét még mindig nem nyitja ki. Hát ez nem lehet igaz, gondolom kábán, s idegesen nézek szét, de láthatólag senki nem vesz észre semmit. K.-t sem látom, eltakarják az utasok. A nő a fülemet harapdálja, liheg. Amikor szét kell válnunk, mert többen leszállnak, elhúzódik és egy cetlit csúsztat a kezembe, rajta a címe. „Te astept dragule!"9- suttogja és leszáll. Nézem a cetlit, valahol a Balta Albán lakik, egy épületbányában. Egészen jó alakja van, nézek utána és sóhajtok. A végállomáson, a kis parkban, a csontvázfák között színes katrincás cigány asszonyok forgolódnak, 58
