Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai
könyveit, műveit. Mire erre rájövök, arra is ráébredek, hogy a kíváncsiságomat tulajdonképpen a hiúságom mozgatja. Vajon ebben a tekintélyes könyvtárlabirintusban meglelem-e azt a részecskét, amelynek a neve volt már jugoszláviai magyar irodalom meg vajdasági is, hogy mára szerbiaira változzon, de jómagam szívem szerint és szívbéli hovatartozás révén, délvidéki magyar irodalomnak nevezek. Ennek az irodalomnak, ha minden itt született kötete ebben a könyvtárban, ezeken a polcokon megtalálható volna, ami, ugye, merő képtelenség, a könyvtár magyar részlegének legalább egy harmadát tenné ki. Hiszen legalább háromezer műről beszélhetünk. És amikor már szinte minden abbéli reményemet elvesztve, hogy ennek a tekintélyes mennyiségnek legalább a töredékét meglelem, valahol a leghátsó sorban állapodok meg, egy könyvespolc mögött, az olvasóterem hátsó falához szorult, szorított könyvállvány előtt, amelynek egyik sarkában, szinte már az „alsó fiókban" szorongnak a „mi" könyveink. Nem a csaknem háromezernyi címszó, amely az egész falrészt befedné, hanem, úgy sac- colom, a háromezernek mintegy egytizede, közöttük az én Mogyorófavirágom is, legalább egy a huszonvalahány közül. Hát mégiscsak itt vagyok, jelen vagyunk, boldogan föllélegezhetnék, de valahogy nehéz a levegő, a szívemre nehezedik valami, mert egyszeriben nagyon hiábavalónak érzem mindazt, amit egész életemben csináltam. Elrejtettek bennünket ide a hátsó traktusba, a könyvespolc sarkába, igen, az „alsó fiókba", mintha nem volna ránk szükség, vagy nemigen volna ránk szükség, a mi verseinkre, novelláinkra, regényeinkre, tanulmányköteteinkre nem kíváncsiak még a mi délvidéki olvasóink se, fölöslegesek vagyunk, terhére mások s még önmagunk számára is. Már-már úgy éreztem magam, mintha nem is egy szép, tömött könyvállvány előtt, hanem egy kopár siratófal előtt silbakolnék, de mielőtt megeredtek volna a könnyeim, asztalhoz szólított a könyvtáros, s kezdődhetett az Isten tudja hányadik író-olvasó találkozóm. Németh István amerikai pragmatizmus Nem árt felidéznünk: a klasszikus korszakokat is keresztül-kasul átjárták a világszemléleti, esztétikai feszültségek. Elég csak az internacionalista gótikára utalnom. Ez eredendően észak-európai képződmény. Mégis azt látjuk: az itáliai vagy délfrancia templomok korántsem igazodnak északi rokonaikhoz. Ha itt az elegánsan, misztikusan magasba szökkenő váz- és bordaszerkezetek dominálnak, akkor az olaszok továbbra is józanabb, zártabb térstruktúráikat forszírozzák. Ahogy ezt szeretve tisztelt antik elődeiktől lelkiismeretesen megtanulták. Innen adódik, hogy az ő szójárásukban a gótika pusztán csak durva, parasztos észjárást jelent. Nos, korszakunk felfokozott polgári internacionalizmusában mintha némileg kiveszőben lennének az ilyen határozottabb, markánsabb elkülönülések. Igaz, az öntudatos franciák, sőt alkalmanként a németek is karakteresen szembeszegülnek az amerikai világhatalom mohó terjeszkedési, uralkodási diktátumaival. Nem így a legtöbb európai ország. Gondoljunk csak üres, hatásvadász, akciós filmtermékeik féktelen térhódítására. És most a féktelenségre, mértéktelenségre esik a hangsúly. Másrészt meg arra, hogy az amerikai szórakoztatás és kultúra alapelvei azért jócskán rájátszanak az európai normákra. Nálunk majd mindig 9
