Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 6. szám - Fried István: Márai Sándor és a francia irodalmi kontextus

esik szó a naplókban. Gide regényei, színművei olykor napi olvasmányok, az emigrációban végiglapozott Thésée20 a Béke Ithakdban előszövegei közé számítható21. Már emigrációs följegyzés: a Rencontres International svájci ülésein keresi meg Gabriel Marcel azzal, hogy megvásárolta a Féltékenyek (1947-es!) svájci kiadását. „Kis, torz ember, olyan mintha Németh László egyik napról a másikra megöregedne. Kappan hangon beszél, öreg gyerek. Valamilyen izgatott fecsegési, közbeszólási kényszer neurózis hatása alatt egy héten át nem áll be a szája. De »Journal métaphysique« -jéről azt hallom, jelentős könyv; el kellene olvasni... (Úristen, mit kellene elolvasni!)"22 Hogy aztán valóban elolvasta-e, nem tudható. A mondatok azt sejtetik, hogy a személyes érdekeltség ellenére Márai nemigen ismerte föl Gabriel Marcel jelentőségét; viszont nem a személyes érdekeltség gondoltatja el vele Gide Nobel-díjához fűződő értékelő megjegyzését: „ez az első olyan jutalmazás, amikor a Nobel-bizottság végre megbecsülte magát és a díjat. Gide a század egyik legnagyobb szellemi alakja. Hatása mélyebb, mint általában az irodalmi hatás. Az örök forradalmár ő, az igazi, aki nem a társadalmat akarja forradalmasítani, hanem az embert, önmagában."23

(Márai megállapításából semmit nem von le, hogy Thomas Mann hasonló elismerését hasonlóképpen üdvözölte. Csakhogy Gide esetében a személyiségválság talán egyik legkritikusabb évében ír Márai a maga problémáiról: 1947-ben még némi remény csillan föl a magyarországi változásokat illetőleg, Gide 1930-as esztendőkbeli útirajzának emléke derenghet föl, valamint önéletrajzi jellegű munkáinak „üzenete".)

Olyan vélemény megkockáztatása tartozhat ide, miszerint ezen a helyen Márai önnön életútjának párhuzamosságait a Gide-ével tételezi, aki erős (baloldali) rokonszenveit és a narrációra vonatkozó nézeteit nem tagadta meg, a társadalmi váltás szükségességében továbbra is hitt, de az Eszme torz gyakorlatát elítélte, miközben a narráció „újító lelkesültség"-ét fenntartotta. Márainak 1919-es radikalizmusát német- és franciaországi tapasztalatai véglegesen a múltba zárták, az 1930-as esztendőkben ellenben irodalmi/irodalompolitikai nézetei módosultak, mint ezek a Babitshoz fűződő viszony átalakulásában érzékelhetők, később az Újságból a Pesti Hírlapba átülés keltett feltűnést, jelezte a „forradalmiság"-nak egy elvontabban eszmei, irodalmi megjelenítését célzó gondolkodás megerősödését, s ezzel párhuzamosan a hagyományosabb regényalakzatok elhagyását a kevésbé cselekményes, inkább az emberi lényegre, az egzisztenciára, a szubjektum „itt-lété"-re vonatkoztatható epikus kérdések megfogalmazódását. S bár a Cocteau-Márai rokonítás hangoztatása szinte a legújabb időkig nem veszített elfogadottságából, a Gide-Márai és más irodalmi érintkezések tételezése, a személyes kapcsolatoktól függetlenítve, nem újra-, hanem határozottabban megfontolást igényelne. Várkonyi Nándor idézett mondatára visszatérve, mindenekelőtt az (volna) gyümölcsöztethető, hogy olyan hármasságot gondoltat el egy „önfelszabadító" írói cselekvéssorozatban, amely egymásra olvasható diszkurzusok együttesében (az irodalomban, az önterápikus analízisben és az ezekhez fűződő, szövegiségű pedagógiában) véli kijelölni az írói magatartást meghatározó epikai stratégiát. Minek következtében ott jelöli ki (részben) a maga írói pályaszakaszát 1947-ben, ahol egy pszichoanalitikus, társadalomelméleti és irodalmi narratíva találkozik. Innen aztán konkrét művek szembesítésére kerülhet sor. Ezt megkönnyíti, hogy a kamaszkor ösztönvilágának, az „én" uralhatatlanságá- nak vagy „fejlődési" anomáliáinak összekapcsolódása a zendülő attitűddel Márainak témája az 1920-as esztendőkben nemcsak eltervezett és csupán torzóként megvalósított regénykísérletében, hanem publicisztikájában is, illetőleg az életrajzi műformát a fent nevezett hármasság jegyében újragondoló Egy polgár vallomásaiban (amelynek a Rousseau-t „idéző" műfajjelölése talán nem független Márai Gide-olvasásától), majd az (ön)életrajzi epizódoktól elidegenített, azok egy-egy utalását novellává fejlesztő és ezáltal

99