Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 6. szám - Fried István: Márai Sándor és a francia irodalmi kontextus
vé. A magam részéről egyelőre egyetlen fogózóra leltem (ami persze nem zárja ki, hogy egy alaposabb Márai-Péguy összeolvasás nem találhatna több egybevethető tényezőre): bizonytalanul feltételezem, hogy az 1902-es De Jean Coste 0. C.-ról) szegénység-elképzelése és egy korai Márai-mű között lehetséges kapcsolat. Péguy megkülönbözteti a szegénységet meg a nyomort, az előbbit organikusnak, az utóbbit létrehozottnak vélve. A szegénységnek mintegy morális és esztétikai értékké emelése így az Áhítat könyve Rilkéjének közelébe hozza a francia írót. A magam részéről korábban csak Rilkéről emlékeztem meg, mint egy Márai-töredék előszövegéről7, ám nem tartom elképzelhetetlennek, hogy Péguy nézete hozzájárult Márai szemléletének formálódásához. Péguy hangsúlyozott „franciasága", erős katolicizmusa távolinak tűnik a gyermekifjú Máraitól, aki inkább az osztrák-magyar századfordulós esztétizáló elkötelezettség híve volt. Az azonban megfontolandó, hogy jóval később váratlan összefüggésekben merül föl Péguy neve8, méghozzá szabad, kötetlen idézet formájában, valamiképpen úgy, hogy az íróság körülírását a francia szerző egy bon mot-ja teszi szemléletessé. S bár Márai már az 1940-es években nemigen emlegeti Péguy-t, a mottóban közölt mondatok szerint beépítette francia irodalmi ismereteibe. Mindennek „ellentett"-je szintén árulkodó lehet. Amikor a Zendülők megjelent, akkor a kritikai visszhangban erőteljesen hangzott föl Cocteau neve, mindenekelőtt a Vásott kölykök - mint lehetséges előszöveg. A két regény megjelenését alig egy-két hónap választja el egymástól, s a magyar irodalmi élet számottévő francia irodalmi érdeklődésében a francia újdonságok nem csekély szegmenst mondhattak a magukénak. Különösképpen egybehangzónak tetszett a kamaszkor, a fiatalkori zendülés regényesítése, amely - jóllehet mindkét szerzőnek sok „köze" volt, igaz, más-más avantgárd irányokhoz - ezúttal nem ebből az irodalmi/művészeti generációs szemléletből bontakozott ki. Márainál ugyan lényegesen fontosabb a generációs ellentétek megjelenítése a világháború „történelmi" kontextusában, egy freudista módon értelmezhető Apai (világ)hatalom ellen lázongó fiatalság morbid-halálos játékba menekülése, Cocteau nem kis mértékben francia hagyományra, saját kisregényeinek kísérletére hivatkozva, a saját világ, öntörvényű nyelv megteremtődésének, és ezáltal a személyiség körülhatárolásának „világi" meghatározottságából kilépő „kisközösségének" rajzával a címbe vetített jelző, „terribles", létre vonatkoztathatóságát tételezi; amely létben a főszereplők játékbeli, azaz „valódi" énné azonosulásának, így az igazinál számukra igazibb, mert díszletes, jelmezes világnak fenntarthatóságát csupán az önpusztítás szavatolja (önpusztítás mint esztétikai cselekvés!). Márai egyszerre radikálisabb és visszafogottabb: részint azért, mivel nem a szürrealizmus felől érkezve, a nyíltabb konfliktusosság dramaturgiáját alkalmazza, s a kisvárosiasság „térfogatában" helyezi el a történéseket, részint azért, mivel a Zendülők gyermekifjai mögött az Apai hatalom konvencionális Rendje és az ez ellen ágáló aberrációk káosza található, így szinte kézzelfoghatóvá válik, mint kísérlik meg az iskolatársak a kilépést (nem annyira a kiskorúság megőrizte, illúziókkal teli színjátékba, mint inkább) a körülmények kényszerítettségébó'/. Cocteau szürrealista, de legalább „szürreális" szobabelsőivel szemben ugyan Márai sem egy karneváli világ önfeledt- ségét, hanem a színház torzító/torzuló perspektíváját állítja. A tematikai és több részletet érintő, nemegyszer távoli hasonlóság mindenesetre elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a Zendülők besorolódjék oda, ahová a Cocteau-regény (kevéssé véve figyelembe a Garren- trilógia eltérő horizontját), ugyanakkor leszűkítő szemléletre vall, ha csupán az összehasonlítással valószínűvé tehető, ám korántsem perdöntő Cocteau-párhuzamok felől tekintjük a Márai-regény világirodalmi elhelyezhetőségét; talán azt (is) lehetne hangsúlyozni, hogy a Zendülők kortársi fogadtatása összekapcsolódik a magyar kritika francia tájékozódásával; így ez olykor fontosabbnak tűnik, mint a néhány odavetett, rendszerező, de értelmező igényt nemigen tartalmazó megjegyzés: a Cocteau-regény francia (és nem fran96
