Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 6. szám - Szathmári István: Mindig a „forrás”-nál
A Hagyomány és újítás mai költői nyelvünkben (Tankönyvkiadó, 1988) - Lőrincze Lajos megállapítása szerint is - filológus munka, mert a szerző pontos adatokra épít; mert az egyes kategóriákhoz, jelenségekhez rövid tudománytörténeti hátteret is ad; mert „leírja", jellemzi a kategóriák akkori előfordulását, és mert megadja a legfontosabb szakirodalmat. Egyébként 233 költőnek - köztük nagyon fiatalnak is - egy vagy néhány, sokszor több versét, versrészletét vizsgálja abból a szempontból, hogy mennyiben képviselik a hagyományt, hogy milyen korábbi költői eszközöket és hogyan újítanak meg, illetve hogy milyen teljesen újakkal élnek. Ez utóbbiak a következő nyelvi, stilisztikai, szövegtani, műfaji kategóriákban jelentkezhetnek: költői maszk, evokáció, paródia, játékosság, cím, mottó, hosszú vers, töredékes vers, lírai műfajok, népi motívumok, költői kép, az élő beszéd és a hivatalos stílus behatolása a költészetbe, prózavers, látható nyelv, illetve vizuális költészet. Megjegyzem, bár az akkori mának a költészetéről kapunk itt képet, egy kissé stílustörténet is ez a munka. A szerző ugyanis kitér röviden minden felsorolt jelenség múltjára, valamint a világirodalmi vonatkozásaira. Ezenkívül a tárgyalt harmincnegyven év már maga is történelem bizonyos értelemben, ezért Szekér könyvét ilyen értelemben stílustörténetnek is tekinthetjük. Másként kerül fontos helyre a stílusvizsgálat a Buda Ferenc című kismonográfiában (1996). A szerző először arra utal - egy kissé már jelezve a vizsgált költő stílusát -, hogy Buda Ferenc „Az ősi siratok fájdalmas zokogásával, metafora-könnyeivel, imádságos szavaival..." búcsúzik barátjától, eszményképétől: Nagy Lászlótól. Buda Ferenc első kötetét, a Füvek példáját így jellemzi a szerző: egyik meghatározó vonása a gyerekkori szegénység élményének a feldolgozása. Közelebbről valamiféle tiszta emberi hit konok megőrzésével, eszközeit illetően pedig a debreceni költői hagyománynak Csokonait és Fazekast idéző népiességnek és a modern népi lírának a költői nyelvével. Korai szerelmes verseit pedig - szintén Szekér megfogalmazásában - „a szerelmi vallomás közvetlensége, népdalszerű egyszerűsége, természetes szűkszavúsága" (19) teszi maradandóvá. Ezután jellemzi a szerző Buda valamennyi verskötetét, műfordítás- és prózakötetét, és közben mindig kitér a tárgyalt mű legfontosabb stilisztikai vonásaira. így például Buda egyik legjelentősebb és legismertebb versével, a Tanya-hazám cíművel kapcsolatban találóan jegyzi meg, hogy az ebben „komor hangon elhangzó adatszerű összetett szavak, főnevek" nem azt a nominális stílust képviselik, „amely a Nyugat első nemzedékének impresszionista stílusát jellemezte... Buda versében ezek nem »futó benyomások«, nem »hangulatok«, hanem a szociografikus felméréshez hasonlítható súlypontozott adatok" (51). Aztán kitér a csupa nagybetűknek mint extralingvális eszközöknek a stilisztikai szerepére (55 kk.). És ami a mi szempontunkból ezúttal a legfontosabb: külön fejezetet szentel Buda Ferenc stílusvilágának az összefoglaló bemutatására A költői nyelv „vasvilága" címmel (110-120). Ebben először felsorolja, hogy a kritikusok mit mondtak eddig Buda stílusáról, majd foglalkozik a költő „vasvilágának" a kulcsszavaival (Gárdonyi megnevezése szerint: a reflektorszókkal), az alliterálásával, megszemélyesítéseivel, metaforáival; sajátos, újra szabott, mindig igazodó versmondataival, versszerkezeteivel, extralingvális eszközeivel, idegen szavaival és ezek versbeli stílusértékével. Ismét másként érinti a stilisztikát A stílus - az ember (Bécs-Kecskemét, 2003) című sajátos tanulmánygyűjtemény. Sajátos, mert ahogy maga a szerző utal rá a bevezetésben: ebben a művében az írói egyéniség és a stílus szoros kapcsolatát vizsgálja meg, mégpedig műfajok szerint. Először a mai magyar líra stílusának a fő sajátságait - mondhatnánk: újításait - emeli ki, igen találóan. Majd a regényt, aztán a terjedő napló és esszé műfajt elemzi, rámutatva, hogy a ma írói, költői széttörik a korábbi műfajok korlátjait, szinte a „műfajnélküliség" felé tartanak. Helyesen emeli ki azt a stílussajátságot is, hogy napjaink kisprózája közelít az irodalmi színvonalú publicisztikához, illetve hogy az élő beszéd 85
