Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 6. szám - Szekér Endre: A Mikó utca gesztenyefái (Márai és a természet)
De azonnal meg kell állnunk egy pillanatra, hogy azt érzékeltessük: Márai, a hontalanná váló magyar író - anyanyelvében, szülőföldjére való emlékezésben, az idegen és az otthoni táj összevetésében mindig magyar maradt. Következetesen ragaszkodik polgári-humánus eszményeihez, nemes erkölcsi követelményeihez. Például az egyik naplórészletben, Sorrento csodálatos természeti szépségeit idézi, és továbblép. A naplókötet ugyanazon az oldalán, a csillaggal elválasztott újabb bekezdésben Gorkij sorrentói éveiről ír. Megkeresi Gorkij hajdani házát, olvassa az ottlévő emléktáblát, majd eltűnődik Gorkij szerencsétlen sorsán. így ír: „Gorkij rosszul bírta a forradalmat: a vér, az aljasságok, az igazságtalanságok elől ide menekült, a narancsfák közé. Lenin jóindulatúan fedezte ezt a menekülést. Később, amikor hazatért, soha nem alkotott többé jelentősei; Sztálin állítólag megölette." A napló egymás utáni bekezdéseiben ír Gorkijról, Capriról, majd Katherine Mansfieldről, az orosz menekült írókról, Mereskovszkijról és Bunyinról. És kiemeli a nyugatiak „süketségét", „tunyaságát", teljesen apolitikus értetlenségét (Wilson, Lloyd Goerge) a bolsevizmus, ez „ázsiai méreg", „ördögi oltóanyag" kapcsán. Mert a sorrentói természeti szépség leírása folytatódik Gorkijjal és a fenyegető bolsevizmussal. „Fényben itt lengtek a gesztenyelombok... Nézz jól körül. Ez volt a Mikó utca..." (Verses Könyv, 1944-45). A Mikó utca gesztenyefáit sohasem tudta Márai elfelejteni. Az egyik naplórészletében mély álomból riadva a budai, Mikó utcai szobájába kerül - ezt veti közbe: „átmenet nélkül" -, és a bordó függönyeit látja, hallja az otthoni madarak csipogását az ablaka előtt - a „gesztenyefák meleg lombjai között." És a szobában a polcokon látja a könyveket, Édesapja pipatóriumát is. így folytatja: „Mindez tapintható, valóságos." A Mikó utcai gesztenyefák fontosabbak voltak az író számára. Ezek a gesztenyefák jelképpé váltak: a haza, az ország, Magyarország, a budai otthon jelképévé. S a Posillipóban írt nagyszerű versében, a Halotti beszédben - (a Pray-kódexben megőrzött kb. 1200-as Halotti Beszéd és szeretett költő-barátja, Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című versét követve)- emlékeit rendezgetve fájón így szól: „Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény / Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt - / Mert ez maradt. Zsugorian még számbaveheted / A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet..." Egy egri ősz, egy otthoni erdő, egy magyar vers stb. - mindig eszébe jut. Egyszer Svájcban járva az ablaka alatt sebesen elfutó Limmat folyó - „ismerősen" csobog neki. A Hernádra, Kassára gondol. „Nemcsak a hegyekből, hanem az időből is érkezik... és ez az altató zúgás áthangzik az alvásba. Reggel, beszélgetés közben, szó esik a lehetőségről: nappal folytatni azt, amit éjjel az álom mutatott; úgy élni tovább nappal, az álom cselekményét, mintha valóságosan cselekmény lett volna, ébredés nélkül átlépni az álomvilágból az ébrenlét világába és élni tovább a nappalban az éjszaka álmait." Az emigráns írót útja messzire viszi, Amerikába, és olykor visszatér Európába, a hozzá nagyon közel álló Olaszországba. Részletesen vall úti élményeiről: az óceánpart hegyi útjairól, a Sierra Nevada ezüstfényű havasáról, a Camiro Real kanyargós partjáról. De közben összehasonlítja őket Itáliával. Például az előkelő Carmelt Caprival. Észreveszi az amerikai hegy másfajta növényzetét, a „természet itt még nem szelídült meg, mint általában az európai tájban." A Monterey és Santa Barbara közti partszakaszt „andalító szépségűnek" nevezi, és egy verset juttat eszébe: „Erős szél jár, sós ízű nyugati szél, patetikus széljárat - olyan, mint a Shelley-óda kezdősorának pátosza." Miami tropikus ragyogása- Valéry fantáziáját juttatja eszébe. Egy jeges májusban kettős törzsű vadrózsafát lát, az egyik ága elsorvadt, ki kellett vágni, a másik „özvegyen" maradt, lomb nélkül. Steinbeck Mohos szikla című regényének öreg fájára emlékezteti. A rettenetes amerikai skatulyaházak pedig Dante pokolbeli - megíratlan körét idézik fel: ezt a kört elfelejtette megírni Dante. Természetesen nemcsak a Dante által megírandó szörnyű épületkolosszusokat veszi észre Márai, hanem nagyon sokszor lelkesen dicsér is, vagy visszafogottan „elfogad" is - kicsit 81
