Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 6. szám - Németh István: Tájkép, napnyugtával
Németh István Tájkép, napnyugtával A nénikére egy elmondhatatlanul sivár tömbház harmadik emeleti ablakában figyeltem fel. Mozdulatlanul állt a csupasz ablak mögött és nézett kifelé. Előtte, a terasz teljes hosszúságában, szedett-vedett párkány futott végig, valamikor talán virágcserepek részére, most ütött-kopott műanyag vödröcskék, szomorú, félig telt befőttesüvegek sorakoztak rajta. Ez a most arra a késő délutáni szokásos sétámra vonatkozik, amikor a riasztóan komor lakótömbön először pillantottam meg az ablakban álló nénikét. Rögtön valami nyugtalan kíváncsiság futott rajtam végig. A következő napi sétám alkalmával már bennem volt: vajon ott áll-e az ablakban a nénike? Mert szemmel láthatóan az volt, nénike. Nem egy úgynevezett asszonyság, akinek még vágyai, céljai vannak az életben, s testtartásából erő és erély sugárzik, de nem is egy olyan valaki, akit a városi közbeszédben korosabb hölgynek illik nevezni, hanem egy soványacska, elnyűtt, megfáradt, határozottan falusi nénike, akit élete alkonyán a család, a rokonság kiragadott természetes környezetéből s a városba száműzték egy szürke, vigasztalan panelházba, idegen emberek közé. Attól a naptól fogva, hogy megpillantottam, minden sétám alkalmával, a tömbház felé közeledve, megkérdeztem magamtól: vajon ott áll-e az ablakban? Már így: a nénikém. Egy alkalommal átballagtam az utca túloldalára, szembe a panellal, egy hosszú, lezüllött raktárépület elé, s csak akkor konstatáltam, hogy az, ahol a nénike áll, tulajdonképpen nem egy szobaablak, hanem egy befalazott erkély, amelyen egy ablaknyílást hagytak. Innen látszott csak igazán, az utca túlsó oldaláról, mennyire elcsúfították a bérház lakói az eleve ronda, siralmas épületet a fantáziátlan toldalékaikkal, telezsúfolva a teraszokat szegénységük mindenféle kacataival. Egyedül a nénikém terasza volt befalazva, de úgy, ahogy mondtam, hagytak rajta egy ablakocskát, amely a bérház rút homlokzatával együtt napnyugatra szolgált. Nénikémet talán épp ez állíthatta szobácskájának az ablakába. A naplementében, a naplementén való... Mert egy véletlen esemény kapcsán hamarosan bepillanthattam annak a négygyermekes családnak az életébe, amelynek a terasza egyben a nénikém szo- bácskája is volt. A család egy isten háta mögötti faluból került a városba, abból a faluból, ahol utazókoromban gyakran megfordultam, azért gyakran, mert igencsak megkedveltem, már-már mint a szülőfalumat. Valahogy otthon éreztem magam benne, végül már a fél faluval tegeződő viszonyban kerültem, tehát ez a négygyermekes család, derült ki, abból a faluból költözött fel a városba, de ez már arra az időre esett, amikor rég abbahagytam az utazást, a terepjárást. 8
