Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Jenei Gyula: Az újrateremtett múlt

nyékét fejnek, mint a tehenet szokás, nos, hogy ezek a táltosivadékok mennyire a mese vagy a valóság részei, olykor nem is könnyű eldönteni. Mert a mágikus cselekvésben való hit formálja, meghatározza az egyének viselkedését, gondolatait, s így alakítójává válik a mindennapoknak. Az istenhit pogány változatává.

Mese és valóság gyakran egymásba úszik, mint például A pandúrok jutalma című Rózsa Sándorról szóló írásban, amelynek kezdő sorai erre az összecsúszásra játszanak rá, hiszen valóságos személy történetét kezdi az író a népmesék modorában: „Egyszer volt, hol nem volt, a Lőzér halmon túl, de a Hortobágy folyón innen, volt egyszer egy csárda. Híres hely volt az Ágota csárda abban az időben, amikor a Tisza árvizei megfutották még a karcagi határt is." A néphagyományban ma is tartja magát, hogy az Ágota és Morgó csárdát föld alatti alagút kötötte össze, amelyen keresztül kereket oldhattak a pandúroktól fenyegetett betyárok - akár lóháton is. S mindez a folyószabályozás előtti Alföldön, amely vizenyős, mocsaras vidék volt - hisz az áradó folyók is gyakran „megfutották". Ám az alagút létezésének gondolata oly erősen befészkelte magát a karcagiak képzeletébe, hogy így vált „valóvá": „Csendes napokon, amikor a határban nem zúgnak gépek, a fülét földre tapasztó ember néha mintha ma is lódobogást hallana a föld alól."

Kapcabetyárról is szó esik a könyvben, az alja betyárról. Aki olyankor bátor, amikor azt gondolja, nincs otthon a birgés, s lyukat ás a hodály fala alatt, hogy azon másszon be lopni. Hanem a gazda mégis ott volt, s amikor a kapcabetyár feje a falon túl felbukkant, „kampójával a juhász akkorát odasózott neki, hogy hangot sem ejtett, köszönés nélkül távozva ebből az ámyékvilágból kilehelte páráját. A juhász kijött a hodályból, kívülről megkereste a tolvaj holttestét, s a lábánál fogva húzta egészen a mocsárig, s ott behajította a nád közé. Tudta, az ilyen tekergő embert nem keresi senki." Tárgyszerű, szenvtelen leírás. Nem lehet, hogy ne jusson eszünkbe Móricz Barbárokba. Bizonyára Körmendinek is eszébe jutott.

Csokonai a könyv két írásában szerepel. Az egyikben (A dedk tudománya) garabonciás vándordiákként, a másikban (Poéta a hóban) a karcagi Varró János vendégeként. Varró annyira megszerette, hogy „szinte már a saját fiának tekintette a szegény vers-varrót". Csokonainak olyan volt a Varróház, „mint egy sziget a hajótöröttnek... napokig, néha két-három hétig is megpihent a nagykunok metropolisában. Úgyhogy az elcsigázott poétának minden útján megdobbant a szíve, amikor meglátta végre azt az áldott Karcagot." (Az utóbbi fél sort Körmendi első verseskönyvében is olvashatjuk, a Barbaricumban, a Rögtönzések Csokonaihoz című versben: „...megláttam végre / Azt az áldott Karcagot: / Kamaszként, szuszogva szendereg, / Hitemre, lánnyal álmodhat, / Hisz tornya reggelig égre mered...")

A kis történet egy Csokonai számára balul sikeredett szánkózást elevenít meg (a költő leesett a szánról, ám a víg cimborák ezt nem vették észre, úgyhogy gyalog kellett hazamennie a nagy hóban), de az igazi főszereplő talán nem is a legátus, hanem Varró János, az értéket felismerő karcagi, aki Csokonai szánkózást megrímelő verséről így nyilatkozik: Csak egy kis elmefuttatás - mondta

Varró uram. - A hatóköre családi, de a huszonegy éves Csokonai írta. / Ő már tudta, hogy a legátus nem akárki!"

Körmendi Lajos néha csak egy Karcagon ismert szólás (Bátor, mint a Kálmán hadnagyai!) eredetét dolgozza kis elbeszéléssé, máskor anekdotákat mesél a távoli és a közelebbi múltból (A dohánycsempész és a fináncok; Egy bécsi úr Karcagon), de még a soványka témákhoz is olyan szeretettel nyúl - s mindegyikbe beleviszi írói tudása javát -, hogy A táltos kincse nagyszerű olvasmány.

Az író korábbi köteteiben a kunsági hétköznapok szinte szociografikus számbavételét adja, utolsó - még életében megjelent - könyvében pedig mintegy újrateremti a szülőföld mondáit, meséit, a múlt megőrzendő darabkáit.

106