Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 5. szám - Balogh Tamás: Manusz Kristóf
Balogh Tamás Manusz Kristóf Lengyel Andrásnak Éppen egy antikváriumból léptem ki - kezemben a teli nejlonzacskóból kesernyés-savanykás, de nekem mégis oly édes régikönyv-szag szállongott amikor az utcán nekem jöttek. Hogy ki hibája volt az ütközés? Én sokkal inkább a saját könyvtárszobámban jártam már, és azon gondolkoztam, újonnan szerzett könyveim vajon melyik polcra teszem, aki pedig nekem jött, járás közben egy hölgy után fordult vissza, s érezte magához egyre közelebbinek a valójában egyre távolodó vágya tárgyát. Bár régen találkoztunk utoljára - több éve -, azonnal felismertem, s ha már így, véletlenül összetalálkoztunk, utunkat természetesen egy kávézó felé vettük.- Látom, még mindig gyűjtőd a dedikáltakat - mondta Esti Kornél a kávé fölött, mikor dicsekedni kezdtem neki szerzeményeimmel. - Megértelek. A könyvben lévő szerzői kézjegy - aláírás, ajánlás - meghitt kapcsolatot teremt a könyv azon egyedi példánya és közted. A régi kézírás megidézi a múltat, az elhalt embereket. Megidézi íróeleinket. Erőt meríthetsz ilyenkor belőlük. A neked szóló dedikációk pedig különösen kedvesek, mert saját léted igazolják. Mutatják, hogy vagy és hogy tudnak rólad. Azzal, hogy megtisztelnek téged egy könyvvel s benne a baráti ajánlással, téged ismernek el. Ez pedig kell, mert jólesik. Sokat nősz ilyenkor a magad szemében. Én is átéltem ezt jó párszor, kaptam én is könyveket ismerőstől, ismeretlentől. Van köztük egy író, akitől minden művét megkaptam. O dedikált a világon a legtöbbet. Tudod-e, ki volt ő - kérdezte, s mivel azt a választ kapta, amit várt, rövid hatásszünet után folytatta: — Manusz Kristófnak hívták a világ legtöbbet dedikáló íróját. De ne gondold, hogy akárcsak egyetlen könyve is megjelent. Folyóiratban vagy antológiában se keresd a nevét. Manusz Kristóf csakis különlenyomatokat írt. Látom, ellentmondást vélsz felfedezni mondataim között. Elvileg igazad lenne, de most tedd félre a logikát. Manusz Kristóf maga gyártotta a különlenyomatokat, s ő találta ki a kötetcímeket is, melyekben az írások állítólag megjelentek. Témái és műfajai vegyesek voltak. Kiadott különlenyomatként tanulmányt, esszét, de novellákat, verseket, regény- vagy színdarabrészleteket is, mintha azok szakkönyvekben vagy irodalmi válogatásokban jelentek volna meg. És minden egyes „mutatványának" - mert így is hívta őket - minden példányát dedikálta. De nem úgy ám, ahogy Erdős Renée, aki minden egyes nyomdából kikerült kötetét 56
