Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 5. szám - Kalász István: Az ég alatt
Van egy cipős doboz a szekrényben, apám régi öltönyei között. Fényképekkel, videokazettával. Az esküvőről. Ahogyan állnak a salétromos fal előtt. Aztán egy téren a pap mellett, a rokonok között. Odébb régies autók, poros Volgák, rozsdás Fiatok, az üzletek fölött cirkalmas, ósdi neonreklámok. Apám öltönyben, anyám szegényes virágcsokorral a kezében. Ültem a szobában, az ágy szélén, a rádió egyre zümmögött, ez történt, az is történt a világban, néztem a szekrényt, amelyben a fényképes doboz volt, és arra gondoltam, ki kell vennem onnan, meg kell néznem, hogyan volt azon a napon? Milyen nyakkendőt viselt az apám? Milyen ruhát viselt az anyám? Milyen volt aznap az idő? Sütött a nap, meleg volt? Fújt a szél? Mi történt aznap a földön? Soha nem meséltek róla. Igaz, házasodni jó, nem házasodni jobb, mondja valahol a Biblia, de ezt nem mondhatom soha anyám előtt. Mélységes mély lélegzetet vettem, odakint anyám motyogott, felálltam, kimentem, hogy megint odaálljak elé, belenézzek az üres szemébe, és azt mondjam, minden jóra fordul.- Gyereket várok, Péter. Fia nem veszel feleségül, akkor ezt a gyereket ki fogják venni belőlem, Péter. Nem akarok sírni.- Persze, anyám - mondom.- Nem akarom, hogy kivegyék belőlem a gyereket. Tudom, hogy nem szereted a gyerekeket. De, most válaszolnod kell, Péter. Eleget vártam. ígérem, több gyerek nem lesz, jó? Szóval, ekkor történt, hogy elsírtam magam. Mert megláttam, hogy anyám a filcpapucsát fordítva viselte, a szomszédasszony adhatta rá így, mit tudom én, hogyan történhetett. Még soha nem láttam, hogy anyám bármit is fordítva viselt volna, egész életében ügyelt magára.- Igen - mondtam, - ne félj! Aztán kimentem a lakásból, ki az ég alá, felhívtam P.-t, elmondtam neki, hogy elveszítettem a fogadást, elmondtam neki, hogyan könyörgött anyám az életemért, és elmondtam azt is, hogy sírtam, mert láttam a papucsát. P. hallgatott, aztán hallottam, hogy halkan sírni kezd, és ekkor egyszerre letettük a telefont. Én meg maradtam a parkban, a pádon a nagy ég alatt, csak néztem anyám nyitott szobaablakát odaát, és arra gondoltam, fel kell mennem oda. Dolgom lesz odafent, és ekkor olyan békés öröm fogott el, mint még soha életemben. 48
