Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 5. szám - Varga, Krzysztof: Bildungsroman (Pálfalvi Lajos fordítása)
zi kelléktárból lopta volna őket. Az keserítette el a legjobban, hogy már senki sem viszi a város környékére, ha túráznak is még néhányan, őt nem hívják. Egyébként az is igaz, hogy alig voltak már ismerősei. Az új szomszédokról sikerült kiderítenie, hogy vidékről kerültek ide, és csak a háború végén jöttek ebbe a városba, gyanakodva méregették, sunyi megjegyzéseket tettek a kinézetére és a modorára, ribancnak vagy bolondnak mondták, ez bizonyos értelemben még mulattatta is, de néha, estefelé, amikor úgy meggyötörte a magány, mint a fejgörcs, összepréselte, behatolt a koponyaüregébe, erőtlen zokogássá változott a nevetés. De hamarosan megszokta ezt az új helyzetét, munkát is talált egy gyárban, nem mondhatnám, hogy megszerette, mert ilyen dolgokat, ebben egészen biztos volt, nem lehet megszeretni, de szükségesnek, a vegetáció nélkülözhetetlen alkotóelemének tartotta, mert azt már tudta, hogy véget ért az élet, kezdetét vette a vegetáció. Később meg, amikor már hosszú évek óta hajnali négykor kelt, egyszer csak kirobbant belőle az életerő, talált egy húsz évvel fiatalabb szeretőt, akit biztos a volt szeretőiről, a letűnt világról szóló történeteivel csábított el, talán megmutatta neki azt a néhány fogazott szélű fényképet, elővette a szekrényből a régi lemezeket, és föltette a háborúból megmenekített régi gramofonra. Ilyen gondolatok jártak a fejünkben, amikor elhúztunk mellette csodabicik- linken a Tallér utcában vagy útban az ABC-be, ha elmentünk Traubisodáért meg csokiért. Vagy ha szombat délelőtt elmentünk bevásárolni a Sugárba, ő meg már hazafelé tartott a kirándulásról borzalmas kellékekkel tömött hátizsákjával és egy nagy csokor vadvirággal, amilyet nem árultak a sarki virágboltban, tehát vagy értéktelen volt, és akkor buggyant a néni, vagy tiltott füveket gyűjtött be, mixtúrákat és elixíreket főz belőlük, azoknak köszönheti, hogy még mindig ilyen fantasztikusan tartja magát, az viszont azt jelenti, hogy boszorkány. Az ötvenes évek elején meghalt egy barátom, mondja Béla. Sportoló volt, mint én. Megfulladt, mert az orvosok összekeverték vagy rosszul adagolták a gyógyszerét. Vagy doppingkísérletek áldozata lett? Ott voltunk a temetésén egy másik, akkor még élő barátommal. Huszonnyolc éves volt Pista, amikor eltemették. Eszelős jól nézett ki, megőrültek érte a csajok. Magas volt, fekete hajú, csibészes mosolyú, de őszinte, becsületes, igaz barát, akire lehet számítani a bajban. így maradt meg az emlékezetemben. Amikor ott álltunk a temetőben a sír sötéten tátongó, bűzös pofája mellett, és még mindig nem értettünk semmit, nem mesz- sze tőlünk temettek valakit, aki hetvenegy éves korában halt meg. Akkor arra gondoltam, ilyen nincs, az emberek nem élnek ilyen sokáig, a barátom meg, aki mellettem állt a gyászolók első sorában, azt mondta: ilyen öregen már jogában állt meghalni, talán jobb is így neki. Gondolj csak bele: sorvadás, kontrollálhatatlan szervezet, elbutulás, műfogsor. A mi barátunk meg huszonnyolc éves volt, és hirtelen halt meg, méghozzá azért, mert egészséges akart lenni. Az egészségvágy is ölhet, mint az oxigénsokk. Nyugodt, lusta délelőtt. A kis helyiségben húszéves oklevelek sárgulnak a falakon, köztük egy Európa-térkép az államok kifakult színeivel, a szekrény tetején üres pálinkásüvegeket lep a por, pedig itt inkább a bort kellene előnyben részesíteni. A piszkos ablaküveg mögött szőlőlugasok nyúltak a lapos végtelenbe. 19