Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 5. szám - Varga, Krzysztof: Bildungsroman (Pálfalvi Lajos fordítása)
ken, a tévében, amikor a világbajnokságok előtt felidézték a világkupa történetét. Tényleg ismerte őket. És nem csak a focistákat. Ismert egykori bokszbajnokokat, tartalékokat, futókat és ugrókat. Sokan már nem is élnek közülük, egy részük nyomorban, elfeledve haldoklóit. Egy pillanatra föléledtek Béla emlékeiben, bár biztos nem is tudtak erről. Talán nem is érezték, amikor fájó testük régi, rozzant ágyukban feküdt, elsötétített szobában próbálták fölidézni a dicsőség pillanatait. Meglepte őket, hogy nem tartott örökké. Gyakran kérték arra, hogy meséljen valamit. Mesélj valamit, Béla, unszolták kávézás vagy borozás közben, vagy azt mondták - Béla bácsi, meséljen valamit Puskás Öcsiről vagy Papp Laciról. Béla imádott mesélni, szívesen hallgatta magát. Ilyenkor megfeledkezett a koráról és a sokféle statisztikákról (kivéve a sporteredményeket). A Kossuth rádió megint recsegni készült. Igen, természetesen én is tudtam róla. Mindannyian tudtuk. Én is ismertem a statisztikákat. Ismertem a leggyakoribb útvonalakat, akárcsak az udvarokon át vezető rövidített utakat. Emlékezetembe véstem az egész városon (pontosabban a jobb parti, lapos oldalán) át vezető utat. Tudtam, hogy lehet gyorsabban közlekedni rajta. Egész napokat töltöttem céltalan kóborlással. Csak azért, hogy fárasszam magam. Levettem a cipőmet, amikor hazaértem a városból, előkaptam a hűtőből egy üveg Traubisodát, és szemmel látható élvezettel kortyolgatva a hideg üdítőt kinéztem az ablakon a városra, vagy legalábbis arra a kis darabkájára, amely belefért az ablak négyzetébe. Az erkélyről több mindent lehetett látni - harminc-negyven métert a balra kanyarodó utcából, a jobb oldalon is látszott belőle egy kevés, a játszótérrel a háttérben. Az erkélyről látni lehetett néhány közeli házat, ismerős járókelőt, biciklistát, állagmegóvó színekre festett, ismert márkájú autót. Körös-körül nyugtalanító nyugalom honolt. Körös-körül Zugló volt. Zugló, a titokzatos kerület. Macskaköves út vezet ide a belvárosból, ezért az utazás elég zajos, jellegzetes zörejeket hallunk valahonnan az utcakövek közül, a mikroszkopikus teremtmények lakóhelyéül szolgáló résekből. Ha nem autóval, akkor sárga villamossal, zötykölődő 67-essel jövök. Himbálózik a kaszni, nagy nehezen araszol a Thököly úton, átvergődik valahogy a Hungária körúton, a zsúfolt kereszteződésben, majd a vezető és az utasok minden izomerejét igába fogva halad a Nagy Lajos király útja felé. Az aorta jobb oldalán elágazik egy ér, amelyet egykor Lumumba utcának hívtak, ma már egész más neve van. Ezért amikor megkérdeztem egy helyes lánytól, hol a Lumumba (Lumumba, lumbágó, lambada) utca, tökéletes kézmozdulattal hátravetve sötét hajzuhatagát, bűbájos mosollyal így felelt - sose hallottam róla, és csak az idősebbek bólogatnak két sárkányfejükkel, mintha vezényszóra helyeselnének, igen, igen, itt van. A Lumumba utca előtt még van néhány keskeny, falevéllel borított kis utca, ahol két-három emeletes társasházak dudorodnak ki a földből. A Tallér és az Újvilág utca környékén alighanem mindig is ugyanazok a családok laktak. Ősz hajukat mesterien ondoláló, csatok és tűk állványzatával föltomyozó, ápolt öregasz- szonyok etették a macskáikat, nagy lusta nyulakat tenyésztettek a szemétdomb mellett álló ketrecekben, aztán száz- vagy százötven éves korukban haltak meg 15
