Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Varga, Krzysztof: Bildungsroman (Pálfalvi Lajos fordítása)

nők? Itt a vas és a meztelen nők korát éljük a XIX. századi várótermekben. Talán éppen tavasz van, és péntek vagy vasárnap, amikor elaltatja az éberséget a gipszszobrok tökéletes nyugalma.

Hát igen, régebben reggel hétkor szálltam le a Báthoriról, mint egy páncélvonatról, nagy, piros, csővázas hátizsákkal, méltóságteljesen vonultam le a két lépcsőfokon a nedves aszfaltra, a tizenhárom órás üléstől fájt az ülepem, a gerincem, a farkcsontomtól kezdve egészen a nyakcsigolyáimig, ahol megint ropogott valami, elzsibbadt a lábam, a kezem meg mind a hét fejem. Megsokasodott a fejem, nehezen mozdult, mint egy betontömb, vészjóslóan ingadozott, háromszor vágták le, de mindig újranőtt, tüzet okádott, mérget fröcskölt. Az én hét fejem, hét születésem és hét halálom. Leszálltam, mint Báthori király Pszkovnál, méltóságteljesen, kidüllesztett hassal, térdre hullottak előttem a vad népek, hatalmas vekni kenyereket nyújtottak felém eres kezek. Fekete tornacipőm előtt hevert a kiütött város. Magam mögött hagytam az üres fülke áporodott levegőjét, a keskeny folyosó cigarettafüstjét - olyan sűrű volt, mint a puding -, azt a pár rejtekhelyét, amelyet felfedeztek a pedáns vámosok, a cigánylány szégyenét, akit megerőszakoltak a részeg bányászok, még Komárom előtt rángatták be a fülkéjükbe, aztán egymás után mindegyik a magáévá tette, az ajtónál ülők kezdték, és az ablaknál ülők fejezték be. Mivel a másodosztályú fülkében minden hely foglalt volt, nyolcán lehettek.

Az én csontvázam, kedves Paul Delvaux, az én csontvázam ropogós, mint a pattogatott kukorica, mint a chips, olyan ropogós, mint egy tábla rizses csoki. Reklámozható tévében és rádióban, a városból kivezető forgalmas utak mellett kiragasztott óriásplakátokon - a csontvázam baconnal, paprikásán, a csontvázam sósán vagy pikánsan, az én csontvázamra, kedves Paul Delvaux, nagyon jól csúszik a sör, de biciklitúrán és sátorozáskor is jól jön, ha elhagyjuk a várost, és kinn a szabadban piknikezünk, nincs ennél jobb rágcsálnivaló. Ha kéznél van a csontvázam, csak úgy repül az idő, nem olyan nehéz kivárni, hogy elinduljon a vonat. Csak annyit kérek, ne töröljék a zsíros kezüket az üléshuzatba. Kérem, ne csúfítsák el a fülkét, gyűrjék össze a zacskót, és a szemetesbe dobják, ne az ülés alá. Kérem, ne dobálják és ne köpködjék a csontvázamat. Ha megszomjaznak, igyanak rá valamit. Nagyon fel lesz dobva a csontváz, ha Traubisodát isznak rá. Az én csontvázam, kedves Paul Delvaux, hímnemű, és Traubisodára áhítozik, az viszont nőnemű. Olyan rég nem ittam Traubisodát. Olyan az nekem, mint a te meztelen nőid, kedves Paul Delvaux, oly távoli, s oly közeli.

A Keleti reggel hétkor a pokol utolsó köre, különösen ebben, vagy egy egész más évszakban, és tizenhárom óra utazás után, amikor mindvégig sötétség borította a Földet, és gonosz kipárolgások mérgezték a levegőt a nyirkos, szeles időben. A Keleti reggel hétkor szétrobban a koponyám legmélyéig hatoló fájdalomtól - majd' kiugrik tőle a szemem -, a csomagokkal megrakott kocsik nyikorgásától, a büfé orrfacsaró, émelyítő bűzétől, a rövid, hirtelen félbeszakadt kiáltástól, a hosszú nyelű kalapács hangjától, amely a vagon lágy, a Balkánhoz hasonlóan puha alhasát kopogtatja, a fékcsikorgástól, a fújtatástól, az üdvözlő szavaktól, a dal rövidke refrénjétől, a vasalt cipők kopogásától, a tisztára sikált lépcsők hangjától, a vasúti talpfák szagától.

6