Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 4. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Buda Ferenc: Rendkeresés (Jegyzetlapjaimból)
(Még mindig a buszon.) Szemét mindenfelé az országban, főleg az utak mentén. Szemétország. Szemétrégiók. Szemét, szemét a lehető legváltozatosabb összetételben, ám az uralkodó jelleg meghatározói a foszladozó, az emésztő időnek mégis makacsul ellenálló, szinte elpusztíthatatlan fóliamaradványok. Eső után vagyunk, így hát most ideiglenesen egy helyben megtapadva éktelenkednek az 50-es országutat szegélyező fasorok oltalma alatt s az akácligetek tisztásam, de száraz időben - s errefelé ez a gyakoribb - vígan lobogtatva ide-oda hempergeti őket a szél az errejárók gyönyörűségére. Sopánkodunk, hogy odavész az ország? Hát ki a gazdája? Hol a gazdája? A ház-csontváz párhuzama kapcsán fejlődésszemléletünk csalóka voltáról. Hajlamosak vagyunk rá, hogy az élőlények kialakulását is az emberi alkotások analógiájára képzeljük el: legelőbb a csontok, a támaszul szolgáló szilárd vázrendszer, majd arra reá az izmok, inak, idegek, zsigerek s egyéb lágyrészek, végül az egészre a külső hámtakaró s annak szaru- vagy kitinképletei. Csakhogy az élő szervezetek - növények és állatok, ez utóbbiak sorában gerinctelenek és gerincesek - létrejötte és kifejlődése merőben másféle rendhez igazodik, másféle elv szerint működik: a keringés, az anyagcsere s az irányítás szerveihez képest a vázrendszer csak másodlagosan alakul ki, megszilárdulása pedig még többet várat magára. Vajon nem elgondolkodtató: egy vers létrejötte - holott emberi alkotás - gyakorta hasonló módon megy végbe, nagyjából még a dolgok sorrendje is azonos: legelőbb egy aprócska, látszatra jelentéktelen ötlet, parányi vers-csíra, egy szó- zygóta, amely kezdeti alakjában szinte egyáltalán nem, vagy csak alig emlékeztet a majdani kész műre, kedvező külső és belső feltételek megléte esetén azonban osztódásnak, majd sarjadásnak indul, egyik pillanatról a másikra lüktetni kezd, végül kialakul - jó esetben ép, működőképes - szerv- és vázrendszere. „Az óra lüktet lassú percegéssel." Az a közömbös, szelíden könyörtelen, szívós célratörés, ahogy az óra pontosan kimért tiktakolása fölszeleteli egyenlő darabokra az időt, a csendet, a végtelenség egy átfogható szakaszát; a gépies, változatlan egyhangúság - avagy egyhangú változatlanság: mindegy -, amely egyedüli lényege, hisz ráosztott szerepét csak így töltheti be tökéletesen. A légzés, a szívdobogás, a szárnyak s kopoltyúfedők táruló-záruló mozgássora a látszat ellenére sem tartozik ebbe a kategóriába. Üteme, irama függ fajtól, egyedtől, erőkifejtéstől, izgalmi vagy nyugalmi állapottól. Az élő anyag lüktetése lényegét s minőségét tekintve más, mint az óraketyegés. Az órának nincs egyéb dolga, mint hogy mérje, kimérje az időt. Egy kovamoszat s egy nyírfa, a kolibri meg a kék bálna, Paavo Nurmi és - mondjuk - Vörösmarty Mihály viszont részint alkalmazkodik hozzá, másfelől viszont a maga képére is igazítja. Hát ez a különbség. 100
