Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 4. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Lengyel András: A Nincsen apám se anyám kötet ősváltozatának töredéke
[medáliák 1-5] - főcím és cím nélküli kézirat, három lapon, Makainé József Etelka tulajdonában simon jolán - gépirat, Makainé József Etelka tulajdonában [főzz neki Hiszi húslevest...] - cím nélküli kézirat, töredék, Makainé József Etelka tulajdonában (az előbbi gépirat hátoldalán) E kéz- és gépiratok külső jegyei alapján kétségtelen, hogy a versek egy része azonos időben, azonos céllal (ahogy Stoll Béla joggal állítja: a tervezett kötethez) készült, egy másik része pedig ettől függetlenül: ajándékozásra, közlésre vagy még fogalmazványként. Ez utóbbiaknak alighanem volt azonos szövegű, esetleg némileg módosított kötetváltozata is - ezek azonban, funkciójuk elveszvén - az idők folyamán elkallódtak. Mindez arra vall, hogy a központozás nélküli kisbetűs versek egy része már eleve tudatos alkotói szándékkal született, a még hagyományos ortográfiával íródott korábbi darabok pedig, az aktuális elvhez igazodva, utólag kerültek egységesítésre. A rendezőelv minden esetben a központozás nélküli, kisbetűs írásmód volt. Kérdés azonban, miért lett ez az írásmód József Attila számára fontos? A mintakövetés, a francia gyakorlathoz való igazodás, ismételjük meg, bizonyára szerepet kapott választásában. Az a hosszú és részletező „megokolás" azonban, amelyet ugyan nem ismerünk, ám létét a Magyar Hírlap tudósítása kétségtelenné teszi, arra vall, valamiféle poétikai elképzelés is motiválta. Ha magukat a verseket vesszük szemügyre, több dolog e megokolás ismerete nélkül is nyilvánvalóvá válik. Mindenekelőtt: ezek a versek nem írásjelek bonyolult rendszere szerint olvasandó, hagyományos szövegversek, hanem - bár leírt szövegek - valamiképpen az élőszavas, hangzó szövegekhez hasonlóak. Ismeretes, az élő beszédben nem különböztetünk meg kis- és nagybetűket, a hangok, amelyeket kimondunk, eleve homogenizálnak. S ugyanerre utal e periódus verseiben a rövid, négysoros strófák kedvelése, a dalszerűség, a versek fonetikus írásmódja (pl. lüszi, szantimom), sőt - egyes esetekben - a címek elhagyása is. (A folklór szövegeknek, tudjuk, eredetileg nincs címük; a szövegek címe csak utólag, a „közlők" beavatkozása révén konstruálódik.) Az is nyilvánvaló azonban, hogy ezeknek a verseknek a létmódja nem az oralitás, ezeket olvasni kell. Némely darab „erőszakos", a szót is kettévágó sortagolása félreérthetetlenné teszi ezt. S föltűnő, hogy ezeknek a verseknek az egyik legszembeötlőbb, leghangsúlyosabb vonása a képzettársítás szokatlansága, a szokványostól elszakadó váratlansága. Hogy ezt valamiféle szürrealizmusnak tekintjük-e (amelyet a kutatás korábban erősen hangoztatott e szakasz verseiről szólva, Tverdota György viszont ezt az értelmezést túlhangsúlyozottnak véli), vagy úgy gondoljuk, hogy másról, originálisabb (és egyben személyesebb) fejleményről van szó, most egyremegy. A lényeg, úgy gondolom, a képzettársítások e rendjének kreativitás-fölszabadító funkciója. (A központozás elmaradása - éppen a szöveg többféle olvashatóságát célozva - a lehetséges képzettársítások technikai megnövelője.) S bár ehhez képest másodlagos kérdés, az sem nagyon vitatható el, hogy ebben a Párizsban megismert francia avantgárd költészetnek példaadó, bátorító szerepe volt. A francia mintára 7
