Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Tarján Tamás: Az éleslátó

Arra gondoltam továbbá, hogy lám, az ezredforduló emberi helyzeteit Gábor Miklós felismerte, amikor tíz éve bejelentette, hogy az Oidipusz üzenetét az emberi kultúra évezredes alapértékeiről a mai közönség már nem fogadja be, és nem nyugodott addig, amíg a Független Színpadon új előadásformát nem talált; arra is gondoltam, hogy ugyanígy az ezredforduló emberi helyzeteit ismerte fel Gothár Péter, amikor több mint harminc évvel a Nem félünk a farkastól emlékezetes bemutatója után, nemrégiben úgy hozott létre egy kitűnő előadást, hogy a főszereplő nagymonológjából kihagyta az európai alapértékekbe való kapaszkodás szövegrészeit, mert a huszadik század közepén azokkal a gondolatokkal még működtetni lehetett egy előadást, de napjainkban már aligha."

A „filmszínházas" színikritikusi kezdetektől megnyerő, közösségkovácsoló gesztusa Sándor Ivánnak a szövetséges-keresés. Visszakövethető: sokszor - ha dicsér, ha bírál - egy (mindent egybevetve: teoretizáló, analizáló) jó ügynek, a nagy összefüggésekben eligazodó szerepbirtoklásnak toboroz komédiás (direktor, rendező) híveket. Igaz ez annak ellenére is, hogy a Quo vadis, Thalia? lapjaira felvett színikritikák egy részének csak a vázát őrizte meg, a színészek minősítését törölte. Vagy azért, mert a legjobbak számára külön galériát nyitott a színházi esszéista; vagy azért, mert a vonalvezetéshez (például) Miller és Horvai István neve elegendőnek érződött. A Quo vadis... arcképfejezetei - írókról van szó, rendezőkről, és leginkább színészekről, róluk nem is egy tömbben - a szinkron véleményalkotás esetlegességeinél már valamelyest tisztábban látó utókor szemében nem mindig teljességgel hitelesen (másutt Sándor Iván bőven szól, szeretettel és öniróniával, a Kálmán Györgyhöz és másokhoz kötő barátság paradoxonjairól). Mégis S. I. volt az, aki a Bessenyei Ferenc-életdrámát, a - ha kell - kilencven felé tombolódva is köveket ropogtató színészóriás kissé teátrálisan hangoztatott lelki otthontalanságát, egész életét betöltő szerepkörének-szerepköreinek részleges elkopottságát, a csalódottság és a fölöslegesség előlopakodó fenyegetéseit „Egy színészi per történetében" - jobbára ösztönösen és spe- kulatívan - megelőlegezte. Színpadi teremtés és egyéni (színházi-színházpolitikai) élet kettősségéről, a Gábor Miklós naplózó múlt- és lelkiismeret-vizsgálataiban tetőző kon- fesszióról is Sándor Iván tudta - egy-két szakíró mellett - előre a legtöbbet. S ha netán az Oidipusz kérdésében Gábor eleve tévedett is („függetlenes" előadása pedig az időskor lángolni nehezen akaró fáklyája volt), s így alighanem vele együtt téved Jordán levelező- társa is, a Drága Liv (2002) című „színházi regény" Gábor-, azaz ott Gádor-adalékai, ez a dokumentumokból sarjasztott burjánzó epika olyan pszichikai-történeti igazságokat mond ki, amelyek Gábort hitelesen állítják elénk, de erejük már nem a magyar színpadok Gábor Miklósának erényein és hibáin múlik. Gádor a regényíró kreatúrája - a regényíró viszont nem kreálhatna így, ha nem színielőadások, színészek, darabok, cikkleadási határidők, korrektúrák (és szemnyitogató tanulmányutak) között él fiatalságától (a végképp a szépírás felé fordító) életzenitjéig, lapja megszűnéséig.

Az egész életművet átszövi a másképpen-attitűd. - Melyik Sándor Iván-regényt kell feltétlenül elolvasni? - kérdezte a minap egyik, sokoldalúsága miatt is nagyra becsült barátom (nem mintha nem olvasott volna az egymáshoz valamiképp sorozatszerűen is kapcsolódó könyvekből jó párat). Talán túl hirtelen válaszoltam - ahelyett, hogy a számomra legemlékezetesebbeket kezdem számba venni -: nem az egyes címek a fontosak, hanem a kötetről kötetre markánsabb látás- és fogalmazásmód. Az, ahogy Sándor Iván másképp csinálja a regényt. Olyan - öntörvényű, átvilágító nyelvezetű - epikai organizmusokat hoz létre, amelyekben a cselekmény egyben önmaga elemzése és kommentárja is (vagy megfordítva: az elmélkedő, latolgató szövegnek is történéssodra van).

A másképpen-attitűd nem a mindenáron való különbözés jegye. Az emberi-írói személyiség teljesebb önértését szolgálja. Sándor Iván alaposan kitapossa a maga útjait - a valamennyi sorában érződő kemény értelmiségi földmunka tiszteletet parancsoló mivolta mi37