Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Tarján Tamás: Az éleslátó
Tarján Tamás Az éleslátó Dráma és színház Sándor Iván horizontján Sokszor nyilatkozott arról, hogy véletlenül-váratlanul került a Film Színház Muzsika szerkesztőségébe. 1957 tavaszán hívták a laphoz a hosszas betegségéből épp csak lábadozó (még bottal járó) huszonhét éves fiatalembert. Tudni lehetett róla, hogy a forradalom bukása golyósebet perzselt a szívén (hiszen - mint a Jövő Mérnöke redaktora - váratlanul, ám aligha véletlenül elsőként közölhette az 1956. októberi követelések nevezetes pontjait). Egy emberöltőn át maradt a fénykorában százezrek által olvasott orgánumnál, mely valószínűleg ma is elképzelhetetlen lenne az ő cikkei nélkül, ha a korral, az idővel némiképp aszinkronitásba jutott „filmszínházmuzsika" másfél évtizede meg nem szűnik (reani- málási kísérletének kudarcával is jelezve, hogy sajtótörténeti szerepét főleg a 20. század hatvanas éveinek elejétől a nyolcvanas évek közepéig töltötte be). A lapba adott írásainak, kritikáinak tekintélyes részét máig veszni hagyta. Nem csupán a napi, heti felizzásúakat, hanem az arculat-meghatározóan fontosakat, velőseket is. Igaz, egy kötegre valót közreadott 1986-ban, egy egyszerre valóságos és szellemi utazás keretébe ágyazva: a Quo vadis, Thalia? oldalain görög ég alatt szólította meg a magyar színházat és önmagát. A Sándor Iván által is korszakos művészként becsült Jancsó Miklós szereti mondogatni: csinálj egy jó játékfilmet, s rögvest elkezdik dicsérgetni a korábbi rosszacska kisfilm- jeidet is. Ez persze inkább nagyvonalú önirónia: Jancsónak nincs mit szégyenkeznie a pályakezdéséért. Vajon, ha manapság felütjük az immár muzeális nyomdai terméknek tetsző egykori Film Színház Muzsika példányait, milyen benyomást keltenek a kortárs magyar regény és esszé összetéveszthetetlen hangú mesterévé lett hajdani kezdő publicista „kisfilmjei"? Nos, leszámítva természetesen a leszámítandókat, igen markánsan mutatkozik már ekkor is az a strukturált gondolkodás, intellektuális igényesség, stiláris mívesség, mely a beérkezett szerzőnek lesz sajátja. Pedig például az 1960-as évfolyam barna lapszámai nemegyszer megdöbbentő, meghökkentő vagy egyszerűen mulatságos állításokkal, okfejtésekkel, fordulatokkal képeznek problematikus, diszharmonikus, hamis közeget Sándor Iván és kollégái java cikkei körött. Ki tudja, A nyomorultak mozibemutatóját követően valóban Serge Reggiani iránt támadt a legnagyobb olvasói érdeklődés, vagy azért közöltek épp róla fényképet, életrajzi szócikket, mert „a forradalmi csoport vezetőjét" alakította? S mit jelentett 1960-ban ez a szintagma: a forradalmi csoport vezetője...? Sándor Iván, a lap színházi kritikusa 1960-ban érzékeny előadás-elemzései mellett Mit kellene játszani? címmel egy vita-összefoglalót is közzétett. Az előző hetekben megjelentetett műsorrendi, műsorpolitikai ideákat és terveket mérlegelve, reményeinek és bizalmának szűkszavú hangoztatása után így fakadt ki: „...alig látni kísérletet a teoretikus 35
