Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 1. szám - Kudelász Nóbel: Márton, az atka

pedés széléig bicegett, hogy remegő csápjaival érzékeljen egy kis reggeli fényt. Belenézett a postaládába is, de nem volt benne semmi; túl korán volt, a postás még nem járt arrafelé. Márton hümmögve ácsorgott egy darabig, nem tudván, hogy visszadőljön vagy maradjon a kellemes reggeli fényben, és számára is érthetetlen okból jókedve kerekedett. Derült hangulatát most nem zavarták meg az utóbbi időben gyakorta jelentkező sötét, elkeseredett gondolatai, és úgy érezte magát, mint a régi időkben, amikor minden reggel kiment a begóniához és nap- fürdőzött. Nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mióta nem volt ott, de ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy ezen a reggelen kimenjen. Érzékelőszervei jelezték, hogy a pók ott van valahol a közelben. Elindult, nehézkesen bicegve, jobb felét jóformán maga után húzva megközelítette, és hatalmas, de boldog erőfeszítés árán felkapaszkodott rá.

A pók nemsokára elindult. Bár fizikailag megrokkant, érzékei tökéletesen működtek még, és Márton boldogan ismerte fel a régi menetirányt, a tárgyakat, amelyek mellett elhaladtak. Semmi sem változott. A világ ugyanaz maradt, gondolta Márton, csak én változtam egy picit. Kis csápjait kinyújtva, menet közben hozzáért minden közelebbi felülethez. Vastagabb lett a porréteg mindenen, csak ennyi változott, de ez is jóra, mert minél több a por, annál jobban megy a soruk a poratkáknak. Néhány irodalmár fajtársával is összefutottak útközben, Márton köszönt nekik illedelmesen, de azok nem köszöntek vissza, amiből arra következtetett, hogy nem ismerik fel. Ettől még vidámabb lett. „Mit kerestem én közöttük - gondolta -, mi közöm volt nekem az irodalomhoz? És egyáltalán: minek való egy atkának az irodalom?" Ez utóbbi gondolatán maga is meglepődött, mert igazabbnak találta, mint bármit, ami hosszú élete során eszébe jutott. „Idáig kellett jutnom, hogy erre rájöjjek..." Ezen gondolkodott az út hátralevő részén. Megérkezvén lekecmergett a pókról, megköszönte a fuvart, és odavonszolta magát a kiszáradt begónia tövébe. Ezen gondolkodott, amikor fájós hátát nagy szusszanással végül nekivetette a száradt törzsnek. „Arra való lettem volna én magam is, amire a legtöbb, amire minden poratka, hogy leéljem az életemet csendben, panasz és sikervágy nélkül, hogy utódokat hagyjak hátra. Ehelyett mindennel, amit tettem, kibúvót kerestem ez alól, és még csak nem is tudtam róla. Milyen bolond voltál, Márton...! Minek egy poratkának a gondolkodás, minek az irodalom?" És így tovább. Hogy mi diktálta neki ezeket a gondolatokat, nem fejtegette, be boldog volt velük, és úgy érezte, minden rendbejött. Ha későn is, de elérte azt, amit mindaddig csak próbált: lemondott mindenről, szakított a másság iránti vágyával, és tudta, ez csakis azért sikerült, mert megtapasztalta a hírnevet. Végül így gondolkodott: „Hogyan férhet ennyi boldogságba ennyi szomorúság?" És végtelenül boldog volt ott, a begónia tövében ücsörögve.

A délutáni pók várt rá egy kicsit, de látván, hogy Márton boldogan mosolyogva jelét sem adja annak, hogy indulni óhajtana visszafelé, otthagyta. Ott volt akkor is, amikor a narancsszín ruhás nőalak megjelent az ablakban és integetni kezdett a halászoknak, és ott volt még akkor is, amikor lassanként halványulni kezdett a mézszínű nappali fény és belehátrált a mélylila éjszakába. Talán még látta mindezt, de az is lehet, hogy nem. Az a néhány hűséges, régi tanítványa, aki reménykedve minden második reggelen a megszokástól hajtva kiment a belő