Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - A napnyugta utáni fényben

jában őrződik meg. Péter felismerései maradandóak. Művei közül is igen sok. De nem tekintette magát tévedhetetlennek. Szerintem a legfontosabb benne az egész irodalmi korszakkal, barátaival, tanítványaival szemben is megfogalmazott formátum-igény. Igen, mint követelés. A bölcseleti-etikai alapozás. Az ösvények sokféleségére tanított, minden doktrinerség-szekunderség irritálta.

Nemrégiben egy baráti társaságban felmerült, mit szólt volna Örkény István, ha Örkény-szekta alakult volna a kanonizálására. Azt mondtam, hogy írt volna róluk egy Egypercest. Péter soha nem tudott Egypercest írni, de ha valami hasonlóval találkozik, szerintem megtanulta volna, hogy elutasítsa.

Azt, hogy számomra mit jelentett mint barát, talán jelezheti ez a beszélgetés. Különös barátság volt a miénk. Nem úgy éltünk egymás közelében, hogy ez gyakori találkozásokat jelentett volna. Fontosabb volt a folyamatosság. Az egymás iránti megbecsülés. Több vonalon a teljes szellemi összehangolódás. Legfőképpen a kölcsönös szeretet.

Regénymunkában sok felismerésén-értelmezésén túl a leginspirálóbb számomra az a gondolata volt, mely szerint „a történelmi amnézia a magyar próza egyik bábája". Esszémunkában az abban való összehangzás, miszerint „a felejtés azt jelenti, hogy magamat veszik el tőlem".

Nem véletlenül hangsúlyozom a munkát. Abban is nagy az öröksége, amiről egykori gimnáziumi tanárom, Komlós Aladár Péterfy Jenőt idézve azt írta: „Munkanapok! Csak azokon a napokon éltem, amikor dolgoztam."

21