Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - A napnyugta utáni fényben
Az általa jól látott probléma lényegét fogalmazta meg nemrégiben Dérczy Péter a Balassa után közel egy évtizeddel az újabb váltóállításokban jelentős szerepet vállaló Angyalosi Gergely kötetéről írva: „A - mondjuk így - szocializmus évtizedeiben az irodalom státusa, a 'kritika' haszna oly mértékben rendelődött alá pragmatikus (politikai, társadalmi és igen, erkölcsi) céloknak, hogy autonómiájuk visszaszerzésének folyamatában óhatatlanul az irodalom immanenciája került előtérbe. Magam is érveltem emellett, hiszen az mégiscsak elviselhetetlen volt, hogy az irodalmi művek lefordíthatok, s ráadásul (pejorative) megítélhetők legyenek ilyen pragmatikus alapokon. A strukturalista, recepcióelméleti, dekon- strukcionista elméletek térhódításával azonban ez a (nyelvi) immanenciára való hivatkozás végül oda vezetett, hogy az így megalapozott értelmezésekből gyakorlatilag csak a mű önreferencialitása felé nyíltak utak. A nyelvi konstrukció, a nyelvi megalkotottság jogosan előtérbe helyezett szemléleti igénye (és egyébként komoly kritikai és elméleti eredményessége ellenére) a műelemzésből valósággal kitiltotta azokat a kontextusokat, amelyek a történelem, a szociológiai tények, az erkölcs vagy más oldalról, a szerzői életrajz, élettények felől alkothatok a mű köré." Ez egy kitűnő irodalomtörténészi-kritikusi kör felismeréseit, örvendetes pályamódosítási törekvéseit fejezi ki. Dérczy gondolatmenetének kitágítása vitathatatlanná teszi: arról van szó, hogy (Balassa szerint is már jó ideje) a művekből kell a teóriának kiindulni és nem a különböző teóriáknak való megfelelés szerint kell a műveket értelmezni. Balassa (másokkal együtt) már a kilencvenes évek elején-közepén felismerte, hogy a modernitás hosszú, a posztmodernitás rövidebb korszaka után az időóra jelez. Ez hívta elő a mélyebb, a mögöttes folyamatok megpillantásának igényét a kultúrában, az irodalomban. A regényben napirendre kerültek azoknak a poétikai arzenáloknak a változatai, amelyek a modernitásból is, a posztmodernből is „kiszűrték" az újabb regénystratégiákat. Ezen a vonalon is bebizonyosodott, hogy valaminek a vége nem a „dolgok végét" jelenti. A kilencvenes évek elejétől-közepétől szinte mindegyik írását áthatották ezek a felismerések. Erős példának az 1995-ös írás-olvasás című esszét hozom fel. Ebben bölcseleti háttérrel dolgozta ki esztétikai téziseit. Támadta azt a kritikusi-iro- dalomtudósi stratégiát, amelyik semmit sem mond a kritikus valódi ízléséről és kritikai érdeklődéséről, „viszont túl sokat mond a kritika nyelvéről, mint egy mechanikusan betanult idegen nyelvről, az interpretáció nárcizmusáról, mely fölébe kerekedik a szóban forgó szövegnek... Ez a mechanikusan betanult nyelv nem képes számot vetni azzal az elemi tapasztalattal, hogy a teória egyetlen vagy több nyelve sem képes soha teljesen lefedni, megszállni és birtokolni a művészet, a műalkotás nyelvét". Jogosan látta úgy, hogy egy művésziessé stilizált elméleti diskurzus terpeszkedik rá az irodalomra, s ennek hatására nem egy író az elméletnek akar megfelelni, az elméletnek kezd írni. Mindazt, ami azóta a „nyelv"-„referencialitás" diskurzusokban (ön)felül- bírálatokhoz, eredményekhez vezetett, az ehhez hasonló értelmezésekből eredeztetem. Amikor az 1993-as Regényregény című esszémben, illetve a továbbiak10
