Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 1. szám - Kudelász Nóbel: Márton, az atka

Pedig Márton soha nem beszélt az irodalomról. Nem vágyott az utókor elismerésére, egy darabig a jelenkor méltatásait sem tartotta túl sokra.- Örvendek neki, persze - mondta egy alkalommal tanítványainak, ez áll legalábbis az egyik párbeszédkötetben -, de tudom, hogyha nem is az én életemmel, de a világ végével egy időben ennek is vége lesz. Valószínűleg azért van így, mert így kell lennie, de ha nem történt volna meg, azt se bánnám. Ne lelkesedjetek ti se múlandó dolgokért. Márpedig minden múlandó.

Mártonnak volt egy másik szállóigéje is, amelyet minden este, szerény korha- dékvacsoráját követően, hanyatt fekve a sötétben mindig elmondott félhangosan. így szólt:- Ami megvan kicsiben, az megvan nagyban is. Végül minden annyira kicsi és egyben annyira nagy, hogy elmosódnak a különbségek, a méretek, az arányok. Minden ugyanaz.

Színműve rengeteg előadást megért, többet, mint bármelyik azelőtt, amit poratka írt. Híre eljutott a dívány szomszédságában álló bőrfotelben tanyázó kolóniáig is, a műbőr atkákig, akik sznobságukról voltak híresek. A darab összesen 497 vendégelőadást ért meg náluk, Mártonnak számtalanszor el kellett utaznia a helyszínre, és rettentően elfáradt. Háta fájni kezdett, régóta nem volt már fiatal. Olykor magában dünnyögött, így találtak rá az öltöző egyik sarkában, vagy elbóbiskolt a díszpáholy mélyén, és amikor felrázták, nem tudta, hol van. Egy alkalommal édesanyja nevét kiáltotta, amit pedig kisgyerekkora óta nem tett. A darab rendezője, aki Márton menedzserévé nevezte ki magát, aggódni kezdett egészségéért és beszüntette a látogatásokat. Hazaküldte az írót, aki hosszú pihenőkkel szakította meg gondolkodó, öreg napjait.

Semmi sem tart örökké. A darab végül lekerült a műsorról. Márton továbbra is eljárt az írógép kalapácsai közé, és megnézte az aktuális színművet. Azon fogta magát, hogy akaratlanul is összehasonlítja azokat a sajátjával, márpedig ezt nem szívesen tette. Nem akarta magáénak érezni irományát. Egy atka ne formáljon jogot semmi köré - mondogatta gyakran -, mert ha elmegy, ahogy végül mindenki elmegy, hozzátartozóinak az is fájni fog, ha egykor kedves tárgyaira tekintenek. Elvek, elvek, hajtogatta, de sokkal egyszerűbb meggondolatlannak lenni, mint megfontoltnak.

A színigazgató és barátai naponta rákérdeztek, hogyan alakul következő darabja, Márton ugyanis, egy gyenge pillanatában, a hosszas unszolást nem tűrve, de azt lerázni sem tudván a megfelelő módon, kijelentette: második színműve már készül. Ebben a kijelentésében természetesen szemernyi igazság nem sok, annyi sem volt, de annyi laudáció és elismerés után valahogy nem tudta kimondani, hogy kész, ennyi volt, megírt egyet és azzal kifújt, többre már nem képes. Merthogy ez volt az igazság: Márton tehetségét magával vitte darabja a lassú feledésbe. Talán meg is ijedt a zajos sikertől. Egy biztos: tollat ragadni újból nem volt képes. Ettől is megijedt: úgy gondolta, elárulná magát, ha kijelentené, hogy nem tud írni többet. Gyanút ébresztene, kételkedni kezdenének abban, hogy valóban ő írta azt a csodás művet. A színházigazgató elsöprő kérdésáradatától sarokba szorítottan ráadásul tetézte is a dolgot, ami végzetes tévedés volt: azt mondta, hogy egy felvonással már el is készült. Hajlékának legmélyebb sarká8