Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - A napnyugta utáni fényben

A napnyugta utáni fényben- Balassa Péterről beszélget Sándor Ivánnal Ménesi Gábor - „Ennek a különös szellemi országnak, amelyhez Sándor Iván is tartozik, amit kívüle még legföljebb néhány tucat 'lélek' lakik, független, de nem semleges, magányos, de magányát még csak fel sem stilizáló alakja ő..." - írja Balassa az Ön Bánk bán-könyve kapcsán, de saját magára is érvényesen. Ez a mondat pontosan rámutat arra a jelképes szellemi térre, amelyben az állandó párbeszéd, az együttlátás élménye, a közös probléma- és kérdésfelvetés, valamint a válaszadási kísérletek kapcsolták össze Önöket. Balassa műveit és a Sándor Iván-szövegeket olvasva több ponton érzékelhető a két gondolkodó szellemi találkozása. Ilyen meghatározó találkozási pont a regényeiben és esszéiben, így a Séta holdfény ben című kötet több írásában is felbukkanó utániság állapota, amelynek nagyon szép metaforája a napnyugta utáni fény. Balassa felismerte, hogy az elveszettség, a traumatizálódás, az instabilitás, az értékek kétségessé válása az ezredvégi ember létformájává vált. „Az örökös utoljára, mint a régió állandó létideje" - írta egy helyen. Hogyan teszi magáévá és gondolja tovább a Balassa által felvetett apóriákat?- Balassa Péter tizenhét évvel volt nálam fiatalabb, de mindig úgy éreztem, hogy a korszakot, a kultúrát, a művészeteket azzal a pillantással nézi, amit - gondolom Hamvas Béla híres esszéje alapján - ő maga is Kolonoszi-tekintetnek nevezett. Sokat írt „az utolsó időben való kérdezősködésről", ahogy Mészöly Miklósról szólva kijelölte az Én tekintetének irányát. Már akkor is mintha a Kolonoszi völgyből figyelt volna, amikor harminchárom éves korában megismertem. A táj is, ahol először beszélgettünk, mintha ama végső ligetet idézte volna, valami megfoghatatlan utolsóiságot az akkor már leromló szigligeti kert platánjai alatt. Az ama kedvenc szava volt. Olyan jelentéssel ruházta fel, amely megalkotta a közvetlen jelenre való radikális rámutatás és a metafizikai horizont alá helyezettség együttesét.

Ha beszélhetünk a kettőnk összehangolódásáról, azt mondhatom, hogy a támpont az ő tudása-szellemvilága volt, én ezt legfeljebb a megélt tapasztalataimmal egészíthettem ki. O nagylelkűen bizonyára azt mondaná a kapcsolatunkról - mondta is, kritikáiban írta is -, hogy dialógusban voltunk. Nem tudom igazán, mit jelentettem (a munkáim) a számára, a barátságaiban-kapcsolataiban mindig volt valami talányosság, de, megismétlem, számomra a nagy támpontok egyike volt.

3