Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 1. szám - Kudelász Nóbel: Márton, az atka

rendszerint elutazott az ablak párkányán lévő kiszáradt begóniához. Ott leszállt, illedelmesen megköszönte a fuvart és lehuppant a virág - jobban mondva a virág maradványainak - tövébe. Néhány perces napfürdő után rendszerint megérkeztek tanítványai, az a tíz-tizenöt fiatal atka, akiknek szülei - jómódúak lévén - megengedhették maguknak, hogy eltartsák vagyonról és földi élvezetekről lemondott gyermeküket. (El nem lehet képzelni, milyen sokba kerül az az egyén, aki állítása szerint mindenről lemondott.) Márton a fiatalokat arra okította, hogy mondjanak le a földi vagyonról és egyéb élvezetekről, hiszen minden, amit egy atka megszerezhet, csupán néhány négyzetcentiméter a világból.- Ha nem figyelsz - szólt tanítványaihoz -, ha nem hegyezed minden érzékelő szőrszáladat, az élet elsuhan melletted, anélkül, hogy egyáltalán észrevennéd. Az igazi dolgok nem körülötted vannak, nem a közvetlen környezetedben, az igazi, nagy dolgokra csak következtetni lehet. Az élet egyetlen célja, hogy megfejtse önmagát. Az élet, amelyet élünk, egyetlen, használjuk ki kellőképpen és örvendjünk neki, mint egy ajándéknak.

Az atkáknak nem a tisztaság a legfőbb vonásuk. Porban élnek és korhadékkal táplálkoznak, sőt, néhányan közülük mások testnedveit szívják. Márton azonban tudta, hogy mindez viszonylagos, amennyiben csupán a külsőségeket veszi figyelembe. Elítélte viszont ennek tagadását is, a cicomát, a szép öltözetet, a félműveltek erőltetetten választékos beszédét, a hangos zenét és mindent, amiről érezhető volt, hogy csak azért van, mert cáfolni szeretnék általa az atkák parlagi mivoltát.- Porban csúszkálunk - mondta Márton a tanítványainak - és pókokkal vitetjük magunkat az egyik helyről a másikra, mert egyedül képtelenek lennénk hosszabb utat megtenni. De miért volna ez szégyen? Ezek vagyunk, hát istenem. Ha megpróbáljuk tagadni, előbb-utóbb csúfosan ráfizetünk. Minden azért van, mert úgy kell lennie, és minden azért történik, mert meg kell történnie.

A tanítványok rendszerint délig maradtak, utána ki-ki megvárta a legközelebb induló pókot és elutazott rajta haza, ebédelni. Márton egyedül maradt a begónia alatt és korhadt levéldarabkákat rágcsált egykedvűen. Elmélázott még egy darabig az élet dolgain, szendergett egy rövidet, majd ő is felült egy pókra.

De nem hazament. A szoba másik felén, az íróasztallal átellenben volt egy magas könyvszekrény. Egyik polcán, elhasználtan és porosán, magára hagyatva és szürkén egy réges-régi Underwood írógép feküdt. Billentyűi java részéről lekoptak a vésett betűk, szalag pedig nem volt benne. Az atkák azonban rendkívül találékonyan használták ki ezt a tárgyat is: kalapácsainak enyhén lejtő félkörében működött a parányi lények színháza. A fölötte lévő polcról műanyag futónövény csápjai lógtak le a billentyűk fölé, ennélfogva a színház és környéke igazán kellemes, természetközeli látványt nyújtott. Márton ebbe a hangulatos amfiteátrumba utazott a pók lábába kapaszkodva. Gyermekkorában ugyanis színészek között nevelkedett, és egy életre megmaradt benne a világot jelentő írógépkalapácsok színes világa.

Rendszerint a kalapácsok öblének szélén húzódott meg és figyelte a próbákat. Minden darab összes előadására meghívót kapott, és meg is nézte őket mindig, noha egy idő után már fejből tudta a sorokat, a fontosabb belépéseket.

6