Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - MAI MAGYAROK – MAI MAGYAROKRÓL - Baráthi Ottó: A szegénység
annyira lírai, mint inkább életszerű megfogalmazása milyen időtálló és örök érvényű lesz. A szegénység története „csak" folytatódik - s nem most kezdődik - napjaink Magyarországán. De az kétségtelen, hogy jelenünkben nagyon is láthatóan van közöttünk. Itt lakik a szegénység, hogy ne mondjam, a nyomor, nagyon is valóságosan, már nem is csak megbújva, szégyenlősen, itt van már szinte exhibicionista módon. A maga sivár, rongyos valóságában jár-kel, belebotlunk lépten-nyomon. Már nem is takargatjuk, nem is tagadjuk, mint tettük azt évtizedeken keresztül. Mert egészen 1981-ig - a többszörösen hátrányos helyzetűekről tartott konferenciáig - a szegénység tabutéma volt Magyarországon, miként a többi szocialista országban is. Természetesen a társadalomkutatók, szociológusok műhelymunkáikban mindig is foglalkoztak a szegénységgel, csak hát nem publikálhatták megállapításaikat, maguk is a politika béklyóiban vergődtek, vizsgálataik pedig jó esetben „bizalmas" jellegűnek nyilváníttattak, ne rontsák hírnevünket, igazán talán soha nem is volt presztízsünket a Nyugat előtt. A tömegkommunikációban, médiában még kevésbé - sőt szinte egyáltalán nem - eshetett szó a szegénységről. A rendszerváltás óta a helyzet ennek éppen a fordítottja: az elmúlt közel tíz évben, miután a tilalomfák ledöntettek, a szegénység pedig egyre több arcát mutatja, noha egészében nagyon is szürke marad, annyit beszélünk, írunk a szegénységről, tehát már nem is a halmozottan hátrányos helyzetűekről -, mint a gazdaságról, a társadalomról, az oktatásról, vagy az egészségügyről. Mintha a szegénység valami új üstökös lenne égboltunkon, pedig hát erről szó nincs. Elődeink megérték - ha túl mindig nem is élték - a harmincas évek nagy gazdasági világválságát, a hárommillió koldus országát. Nemzedékem, kortársaim emlékezhetnek - ha nem is szívesen -, micsoda nyomorban élt az ország az ötvenes években, s milyen kiszolgáltatottság és fortélyos félelem kísérte a mindennapok életét. Ahogy Solt Otília írta: „Milyen picire zsugorodott az egyén, a család szabadsága a társbérletekben, deportáltak barakkjaiban, kitelepítettek és kulákok kényszerű összezártságának falai között, a szocialista városok hevenyészett munkásszállóin". No, és most itt van a legújabb nemzedék, fiaink, lányaink, akiket megint megérinthet a szegénység. A rendelkezésre álló statisztikai adatok és szociológiai kutatások ugyan világosan jelzik, hogy a lakosság szegényedik, de hogy pontosan tudnánk, hogy mi van az adatok mögött, azt túlzás lenne állítani... „Mondd, mit érlel annak a sorsa..." - tette fel a kérdést egy emberöltővel ezelőtt a költő. S ezt, az ugyancsak időtálló, kérdést ma is fel lehet tenni. Hogy kinek? A ma szegény emberének, természetesen. A kétkezi munkásnak, aki önhibáján kívül elvesztette munkahelyét. A volt tsz-parasztnak, akinek ma annyi terménye sincs, hogy maradék kevés kis állatkáját megetesse. A tanárnak, az orvosnak, az egészségügyi dolgozónak, akik létszámfölöttivé váltak. Mindenkinek, aki regisztrált munkanélküli, és még inkább annak, aki már a regisztrációból is kikerült. De feltehető a kérdés a kisnyugdíjasoknak, a nagy- családosok többségének: lumpenekről, deviánsokról most nem is beszélve. Igen, igen, mert a szegénységnek sok arca van, de egyik sem színesedik, a szegénység - úgy, ahogy van - egészében szürke. Az senkit sem vigasztal Magyarországon, hogy a szegénység világjelenség. A szegények számát ugyan nem tudjuk pontosan, de egyes statisztikák, vagy inkább csak becslések szerint a harmadik évezred elején a világon több mint egymilliárd ember rosszul táplált, több mint félmilliárd pedig éhezik. Valószínűsíthető, hogy ezek a közelítések országonként is eltérnek, hiszen még a szegénység fogalma sem azonos a világ különböző térségeiben. Abban azonban bizonyosak lehetünk, hogy más szegénynek lenni Amerikában, Svédországban, és megint más, mondjuk Mongóliában vagy Albániában. Vagyis: a szegénység-fogalom, pontosabban annak tartalma, „fejlettségfüggő" - legalábbis én így gondolom. 84
