Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - MAI MAGYAROK – MAI MAGYAROKRÓL - Bende József: „Valami idegen”
Nyugaton élő franciául (is) író szerzők meglepően népes csoportja nem minden előzmény nélküli, ám jelentőségét tekintve mindenképpen új és egyedülálló jelenség irodalmunk történetében. * Az 1945 utáni nyugati magyar emigráció kulturális identitásának legfontosabb biztosítéka az anyanyelv iránti hűség, az anyanyelvhez és a magyar kultúrához mint szellemi hazához való ragaszkodás volt. Azonban az emigráns lelkiállapottól eltávolodva gyakran kettős identitás, „kétlakiság" alakult ki, ami nem feltétlenül jelentett teljes asszimilálódási, sokkal inkább harmonikus beilleszkedést az adott ország, az új haza társadalmába és szellemi életébe oly módon, hogy hangsúlyosan tovább élt a régi, örökölt magyar kultúra iránti kötődés is. Az emigrációban élő írónak ebben a két világ közötti, köztes állapotban kellett megfogalmaznia a hazai kortársakétól szükségszerűen eltérő írói magatartását. Sajátos helyzetük egy csak és kizárólag rájuk jellemző formanyelv kialakulását eredményezte, amelyben döntő szerepet játszott a nyelvszemlélet megváltozása, az anyanyelvhez, s magához a nyelvhez való viszony is. Thinsz Géza írta egyik versében: „Magyarnak svéd, svédnek meg magyar: két országban idegen, két nyelv pártolt el tőle. Sajnálod vagy kineveted: ő továbblengeti, megcsúszik, magával rántja és keveri-keveri. Svédmagyarul és magyarsvédül." (Svédmagyaros) A nyugati magyar írók körében általánosan elterjedt gyakorlat volt, hogy szépirodalmat kizárólag magyarul írtak, értekező prózát pedig a befogadó ország nyelvén és magyarul egyaránt. Azonban a szépirodalmat csak magyarul művelők mellett számos változata alakult ki az írói kétnyelvűségnek is, ami adott esetben átfordulhatott végleges nyelvváltásba. Nemzedéki szempontból azt mondhatjuk, hogy az idősebbek között több a végleges nyelvváltó (ugyanakkor a csak magyarul író szerző is), a fiatalabb generáció inkább kétnyelvű. Pontos határvonalat természetesen nem húzhatunk, hiszen az ötvenhatos nemzedék körében is találhatunk radikális nyelvváltókat (gondoljunk Ágota Kristófra). Közülük talán az angolul író Arthur Koestler neve a legismertebb. De ismerjük Thinsz Géza svéd nyelvű verseit, tudjuk, hogy Határ Győző is próbálkozott angol nyelvű írással, s az angol-magyar kétnyelvű Zend Róbert, a csak angolul író Vizinczey István, vagy éppen Tábori Pál, Lénárd Sándor neve mellett még számos további szerzőt említhetnénk. Az angolul, németül vagy éppen spanyolul (is) írók mellett sokan a francia nyelvet választották második nyelvükként irodalmi munkásságukban. A franciául írók népes csoportjában az írói kétnyelvűség, illetve nyelvváltás legkülönbözőbb egyéni változataival találkozhatunk. Említsük meg a legfontosabb, mintegy típusértékű szerzők nevét: Dormándi László (1898-1967) a két világháború között jó néhány regényt publikált Magyarországon, majd Párizsba települve fokozatosan áttért a francia nyelvre. A marosvásárhelyi születésű Lorand Gáspár (1925) hadifogságból került Franciaországba, a párizsi Ahogy Lehet című irodalmi lap alapító munkatársaként éveken át magyarul közölte verseit és elméleti írásait, az ötvenes évek végétől kezdve azonban már csak franciául ír, s mindjárt első verseskötetével (Le Quatriéme État de la matiére, 1966) Apollinaire- díjat nyert, ma pedig ő az egyik legismertebb kortárs francia költő. Christine Amothy (1930) szintén az Ahogy Lehet munkatársa volt, az ötvenes évek végétől választott hazája 65
