Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - MAI MAGYAROK – MAI MAGYAROKRÓL - Lackfi János: Helyben utazva, sokszorozódva
telmiségi hiába párnázza körül magát illúziókkal. Birodalma elveszett, marad a keserű számvetés, az ágynyi kényelmetlenség, a szűk négy fal csakis mesterségesen tágítható univerzuma. 2. Albumok, keretek lakói A századfordulós élet ikonjai a fényképek, melyek szinte kultikus funkciót töltenek be. A nyugatosok fényképpel kapcsolatos viszonyában a relatíve friss találmánynak, az újdonságnak kijáró felfokozott érdeklődés és a klasszikus ikonográfiái fogékonyság izgalmas összjátékát figyelhetjük meg. Szinte az első nemzedékbe tartoznak, akik egyes idősebb, elhunyt rokonaiknak emlékét már ily módon őrizhették, akik a fényképezés gyakorlatát mint a megörökítés ünnepélyes, de szokványos metódusaként élhették meg. A képhez való emberi viszony forradalmi megváltozása éppoly fontos volt a korban, mint annak ősi, szinte mágikus funkciója. Minden ábrázolás, a legkezdetlegesebb is megragadja, megigézi a tárgyául szolgáló személyt vagy dolgot, s bizonyos értelemben hatalmat jelent felette. A képek világa az álom, a vágy, a művészet helyei mellett újabb virtuális terepként tárul fel, mint a létezésnek felderítetlen, ismeretlen, kiaknázatlan mezője. Egy ábrázolt ábrázolás már önmagában is kiváló alkalom a századelő tükörjátékot kedvelő művészeinek: itt fellelhető, meglelhető a sosem látott mértékben megsokszorozódott személyiség változó arcainak egynémelyike. Nem csoda hát, hogy a fotográfiák számos versben felbukkannak: meglehet, fontosabb, pontosabb módszernek tűnik fénykép után dolgozni, mint a puszta emléket felidézni. Az alábbi Falu Tamás-idézet valóságos, de legalábbis lehetséges világnak mutatja a fényképalbum szobasarokban megférő univerzumát. Egyfajta mennyei garnizon ez, voltmúlt, halott katonák díszszemléje. „Az albumba egy téli este / Megérkezik az új lakó, Oldalán kard, a vállán fegyver, / A szeme büszkén csillogó. / A szomszédja egy dolmányos kép, / Emléke, fénye rég fakult. / a katona ennek jelenti, / Hogy mindörökre bevonult. Az album tehát a történelem kicsinyített mása, emberi léptékre szétdarabolt, pózba beállított történelem. Véres, összekaszabolt, felismerhetetlen hullaként kellene ott hevernie a katonának, aki az emlékezés viaszmúzeumába ennek ellenére nyalkán, kihu- zakodva, snájdig ifjú képében vonul be. Az album a valóság-hamisítás helye, ám a korlátlan ábrándozásnak épp ezáltal nyit tért, hiszen az ágyban, párnák közt elhunyt boldogabb nemzedékek tagjai ugyanúgy néznek ki a képen, mint aki gyufát ivott, tüdőbajban múlt ki vagy kútba ugrott. A kép mögül, a szemekből, a hangulatból kell tehát olvasni, a történeteket az emlékezet és a fantázia hosszabbíthatja meg. Szándékosan groteszk hatást kelt a katona előírásszerű viselkedése, ahogy „lejelentkezik" a túlvilági hadseregben. A kedélyes militáris hókusz-pókusz, az alakiasság értelmetlen volta a halál után ütközik ki a legjobban. A nem norma szerint viselkedő halott katona nem vonható felelősségre, nem fegyelmezhető. Mégis rajta ragadt a póz, a máz, önmaga látszatának meghosszabbítása már csak. A mundér alatt, a beállított fénykép tucatpo- zitúrájában eltűnik az emberi, marad a bábszerűség. Panoptikum a fényképalbum, melynek rejtelmes volta abban áll, hogy a tipikus helyzetben megdermedt, kétdimenziós bábok valahol a kép hátterébe vagy retusált vonásaikba sűrítve őrzik egyéni és genetikai sajátosságaikat. 9 9 Album = FALU Tamás, Vidéki állomások, Magvető, Bp., 1974, 36. 56
