Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - MAI MAGYAROK – MAI MAGYAROKRÓL - Márkus Béla: Remekművek világa
rén című darabjával, sőt az emlegetett első regény, az Üllő, dobszó, harang a maga egészében is nem annak az alkotói törekvésnek a tanúsítója-e, amelyik a cselekményépítésben feladja az ok-okozatiság elvét? Jelképek és jelképes események, újra és újra felbukkanó motívumok, hangulatok és tapasztalati övezeten túlmutató reflexiók sorakoznak egymás mellé úgy, hogy nehéz közöttük logikai összefüggést találni. Az isten háta mögötti, hegyek közé zárt erdélyi, talán székely faluban játszódó regény két fő alakja, a második világháború utolsó napjaiban magára maradt tanítónő és a házába fogadott szökött magyar katona történetének elmondása például kínos következetességgel nélkülöz minden olyan történelmi utalást, elemet, amelyből az egymással hadban álló felek nemzetiségére lehetne következtetni. Hogy a művet ne lehessen sem ideológiai-politikai, sem történelmi-társadalmi közleményként olvasni - ez a szándék talán a pályának azokkal a szakaszaival is magyarázható, amelyeknek nemhogy a hozadékáról, a kétségtelen eredményeiről, de a puszta létéről se igen hajlandó emlékezni, főleg fejtegetésekbe bocsátkozni. Szilágyi Istvánnak, az újságírónak, a publicistának a munkásságát rejtik ezek a szakaszok - az éveket tekintve viszonylag jól elkülöníthetően. Az első tarthat úgy 1964-től az évtized végéig, amikor mint a kolozsvári irodalmi hetilap, az Utunk belső munkatársa a glosszától a riportig, a vezércikktől a portréig szinte minden újságírói műfajban ki kell, hogy próbálja a tehetségét. A második, igen termékeny és jellegzetes szakasz a publicista pályáján a kilencvenes évek legeleje. Ekkor már az Utunk utódjának, a Helikonnak a főszerkesztője ugyan, ám azon túl, hogy néha kénytelen ebbéli minőségében is szólni az olvasókhoz, írásainak három nagy tömbje független a státusától. Kiváltképp független az a sorozata, amely a magyar filmszemléken évente látott alkotásokat szemlézi, igen körültekintően, azzal az akkurátussággal, amely a szerkesztői munkáját is jellemzi. Aligha van még magyar író, hozzá hasonló rangú pedig bizonyosan nincs, akinek mint filmkritikusnak az ismereteire és ítéleteire ennyire rábízhatná magát az olvasó - tanulságos igazolás lehet erre a Szabó István-filmről, A napfény ízéről írott terjedelmes tanulmánya. Publicisztikáinak másik csoportja a Krónika címet viselte, ennek megfelelően hónapról hónapra rögzítette a diktatúrán túljutott Románia társadalmi-politikai eseményeit, hogy megjegyzéseket fűzve hozzájuk azt is töprengése tárgyává tegye, vajon meddig s mire jut a demokrácia hatalmi berendezéseit kipróbáló, próbára tevő ország s benne a magyar nemzeti kisebbség. A harmadik tömb, a hét darabból, egyenként többnyire egykolumnás esszéből álló sorozat címe a leleményesen többértelmű Renegátlástalanul volt. Az irodalom sorsfordulójáról kezdett el írni, az első megszólalás ürügyét még a diktatúra után a demokráciában is „élen járó" Hajdú Győző televíziós szereplése szolgáltatta, hogy aztán a mindenki számára ajánlatos önvizsgálat kérdéseiig jusson el. Amikor viszont eljutott odáig, ahol fel kell mérni „bizonyos elmúlt évtizedekbeli attitűdöket, megalázó kényszerűségeket, amelyekbe magunk vagy még inkább az előttünk járó pályatársak belekényszerültek, nos, itt ebbe egyelőre beletört a bicskám". így ad magyarázatot pár év múlva a sorozat megszakadására, hozzátéve, hogy az okok között nemcsak az időtávlat rövidsége szerepelt, nemcsak az, hogy korai még az idő a visszatekintésre, hanem az is, hogy a legfiatalabb nemzedékeket mindez már aligha érdekli. Azzal viszont ő nem számol vagy őt nem érdekli, hogy munkásságának ez az újságírói termés is szerves része. Mégpedig olyan, amelyik más alapállású és alkatú szerző esetében már bizonyára ott sorakozna kötetekbe gyűjtve az olvasók könyvespolcán. Merthogy oda is valók, csakúgy, mint a remekművek, az emlegetett három regény, vagy rosszabb esetben kettő, a Kő hull apadó kútba és a Hollóidő. Ezek minden figyelmet megérdemelnek. 45
