Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 2. szám - MAI MAGYAROK – MAI MAGYAROKRÓL - Márkus Béla: Remekművek világa

nemcsak tudatlanságból kifelejtenék a nevét. Igaz, erre - megint csak bizonyos körökben — jó okot szolgáltatott a szerző (talán ekkor beszéltek a legtöbbet róla, az olvasóközönség egy része talán ekkor hallhatott róla először): visszautasította azt a romániai átlagkeresettel mérve igen nagy összegű magyarországi díjat, amelyet „egy gyorsan nyélbe üthető (amúgy kitűnő) beszélgetéskötet alkotójával megosztva" ítélt neki egy érzéketlen, vagy nem annyira az esztétikai minőségre mint inkább más szempontokra érzékeny kuratórium. Ugyanakkor a kritikusok lelkesedése viszont már-már áradó: bonyolult remeklés, nagy varázslat ez a munka - mondja egyikük, „megfejteden eredetű és azonosságú figurák mozgatnak megfejteden előzményekből-okokból fakadó megfejteden következmé- nyű-okozatú történéseket" - próbálja megfejteni az „érvénytelen-értelmetlen történésekből érvénytelen-értelmetlen történelem" képét rajzoló alkotás titkát a másikuk. Holott bizonyos, utánozhatatlan, ahogy a mű a régmúlt idők, a „török világ Magyarországon" elképzelt történelmi, társadalmi valóságának és a látomások, álmok, jóslatok, csodák, természetfeletti képességek ugyancsak elképzelt világának az összjátékát megteremti. A szerző pedig arról beszél a Bárkának, hogy a régmúltban is az életvitel érdekelte. Hogy noha a XVI. század a magyar történelemnek hallatlanul bonyodalmas kora, egyrészt hódoltsággal, másrészt hitújítással, azaz a magyarság tán még inkább tele van gondokkal, mint Európa - az élet mégis élhető. És megint az írói kísérlet: nem akar ugyan történelmi igazságtevést, ám arra azért kíváncsi, hogy sikerülhet-e neki a négyszázötven évvel ezelőtti világban „élhetővé, elhihetővé tenni egy kisközösség, egy háztáj életét". Ráadásul úgy, hogy ne legyen benne „valami nagy nemzeti önsajnálat", ha már a magyar, az erdélyi történelmi regényt úgyis mindig „belengi" ez az érzés. S ha egyébként is az a benyomása, hogy a mai magyarság „valahogy túl jól nevelt lett az elmúlt másfél emberöltő", azaz úgy nagyjából ötven esztendő alatt. „Túl megértő a körülötte élő népekkel-nem- zetekkel szemben. Maholnap ott tartunk, hogy azok apologétái leszünk, akik hajdan minket apasztottak. Azokhoz járulunk koccintani, akik megszerezték vagy inkább megkapták fele országunkat annak idején. Holott a népek-nemzetek birkózása tovább tart - még ha ezt mára békés versengésnek tekinthetjük is" - ad számot egyéni létérzékeléséről.

Ezek a nagyon határozott gondolatok nem engedik meg sem azt - a Hollóidő egyik elragadtatott méltatója szavait kölcsönözve -, hogy álmélkodva szemléljük tovább a három nagyregény, a három remekmű pazar sorozatát, sem pedig azt, az életmű egészére tekintve, hogy elfeledjük mindazt az előzményt, amiről pedig maga a szerző is szíves örömest terelné el a figyelmünket. Nem csak a pálya nyitányáról, az első két novelláskötetről, az 1964-ben megjelent Sorskovácsról, illetve a két évvel későbbi Ezen a csillagon elbeszéléseiről, karcolatairól van szó, amelyeket írójuk - egyik vallomása szerint - szeretne meg nem történtnek tekinteni. S ha gesztusa emlékeztet is Adyéra, Nagy Lászlóéra, Csoóri Sándoréra, vagy szülőföldjéről véve a példát, Kányádi Sándoréra, feltevése, hogy nem vállalhatja ezeket az írásait, túlzó is és igazságtalan is. Hiszen neki, akinek a „nem-sematikus sematikus" író szerepét szánták, a zömmel önéletrajzi ihletésű, a maga munkássorsát és felemelkedését mint múltat felelevenítő történeteiben sikerült megszabadulnia a prolet- kult sablonjaitól, a vezérlő csillagunk a párt, a munkásosztály meg a Szovjetunió szektás szempontjaitól. Nem véletlenül kárhoztatták némelyek mind a jelképes beszéd, a szimbólumok iránti hajlamát, mind kedvelt elbeszélői módszerét, a belső monológ használatát, az „eszmei tisztázatlanság" jelét látva benne. De éppen a hasonlatokban és a költői képekben megmutatkozó líraiság, poetizálás miatt tartozhat már mindjárt a második kötet záródarabja, A végállomáson leszállsz azoknak az elbeszéléseknek a sorába, amelyek a széppróza metaforikus változatának a romániai magyar irodalomban való jelentkezéséről adnak hírt. De a harmadik novellakötet, a Jámbor vadak (1971), például a hétköznapi tapasztalatisághoz vagy mindennapi látványhoz nehezen köthető Ember rág a föld gyöke44