Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - Széles Klára: Milyen világban élünk?
szólás alkalmazásában feltételeződik.) S az „akvárium" rabságában élő halakról különösképpen elmondhatjuk-e ezt? A Szőcs Istvántól megszokott vitriolozás lenne ez? Lehet. De az az igazság, hogy igen jól jön ide ez a képe. Hiszen valóban igaz, telitaláló: a képeket nézve mintha akváriumot látnánk. Avagy légi felvételeket, űri fényképeket. Azt is hozzátehetnénk - míg keressük az okát, miért is láthatjuk így -, üvegesek, párásak, kocsonyásak ezek a képközegek, „hátterek". Akárcsak a bennük felbukkanó alakok, ezek mozgásai, s az alakok egymáshoz való viszonyai, távolságai, „közlekedése", távlata stb. (Az utóbbiak különféle átvitt értelmekben is.) Miért? Űrlakókat látunk? Avagy óceán mélyi életet? Az bizonyos, hogy - miként maga a „föld", úgy - a láthatár, a nadir feltűntetése is hiányzik. Valahol a föld felett, vagy föld alatt lehetünk. Az általunk élt mindennapi élet színtereitől távol. (Megszabadulva tőle? Fölé emelkedve? Avagy alá süllyedve?) Nyilvánvaló, hogy ennek az egyértelmű festői megkülönböztetésnek ellenére (avagy inkább segítségével) mégiscsak, illetve még jobban a lehető legmindennapibb jelenségekről kapunk képeket, csak éppen erős, önkényes, merész áttételezéssel. Egységes művészi kódrendszert olvashatunk le, illetve ki. (Ahogyan és amennyit a néző képes és akar.) Bármely felől nézzük, fogjuk fel, akár óceánnak, akár űrnek vagy más hasonlónak, a Kopacz-képeknek ez a különleges közege el- és átmosódó, egymásba átúszó. Színvilágában csakúgy, mint formáiban, alakzatai körvonalaiban. (Vannak itt „körvonalak" valójában?) Megvallom, elsőként hirtelen (igaz, nem közvetlen, hanem inkább távolibb képzetkapcsolásként) Dufy (bizonyos darabjai) jutottak eszembe, merész, mesés, játékos figurákkal, vidám színekkel, s „láthatártalansággal", vízbéli, űrbéli lebegéssel. De az első eltérés is szembeötlő: Dufynél határozott kontúrok vannak, itt pedig...? Hiszen, miért is mondjuk azt, hogy „alakok", „figurák" jelennek meg a képeken? Beszélhetnénk „emberekről" (nőkről, férfiakról), állatokról s egyebekről, például gépezetekről, szerkezetekről (avagy ahhoz hasonlóakról). Legfeltűnőbb lehet a figurák önkényes festői megjelenítésénél az, hogy itt is minduntalan elmosódnak a szokott fent említett határok, kontúrok. Az emberek állatszerűek, az állatok emberszerű vonásokkal, részekkel kiegészítettek lesznek. Máskor pedig mindkét oldalról a kétféle elemből létrejövő „hibridek", harmadikféle csodás, groteszk „szörnyek", játékfigurák, mesealakok kerekednek. Az eljárás határozottan érintkezik a mitológiaival. Többször hivatkozik is efféle elődjére, csúfondárosan, vagy jelentésgyarapítóan. Az uni- kornis állandó szereplő, többféleképpen. Csodaállatokat látunk, avagy máskor csodátlanított csudás állatokat. Ismétlődnek szarvasok és szarvasmarhák, vaddisznók, krokodilok stb. Megszokott mintáiktól már abban is különböznek, hogy kötetlen az: hol, hogyan élhetnek, mozoghatnak. A krokodil, a hal is „repülhet", amiképpen a csacsi vagy unikornis is „úszhat" stb. Repülés vagy úszás? Azért kerül idézőjelbe, amiért az „égi", „űri" - avagy „vízalatti" megjelölések; a „fent" vagy „lent", „függőleges" vagy „vízszintes" viszonylagossága. A képeken többször visszatérő létrák, máskor kötéltáncos-mozdulatok felerősítik ennek az irányok relativizmusának jelenlétét. A szivárványos színjátszó „háttér" (hol éles reflektorfény-jellegű, hol üveges félhomályú, szelíd színorgia) ugyancsak felfokozza ezt a hatást. S ha talányos a színtér, a „hol?", még rejtelmesebb (szemfényvesztőbb?) lehet az: kikről is van tehát szó itt? Kik, milyen lények jelennek meg előttünk a képeken? Emberszerű állatokról, állatszerű emberekről beszéltem. Ritkán vagy talán soha nem fordul elő az, hogy kentaurszerű szabatossággal vegyüljön a kettő. Testrészek, szervek, jellegzetes „bóbiták" cserélődnek fel, kölcsönöztetnek, látszólag a játékos szeszély szabadságával. Szárny, uszony, kerék, lomb, szirom vagy tolldísz, madárszerű, halszerű, férfias vagy 92
