Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - Vári György: Előszó (Balassa Péter Esterházyról)
Tökéletesen illik rá, amit Scholem mond idézett írásában az írás-kommentátorról: „A szöveggel szembeni alázat - melynek alapja az a föltevés, hogy a szövegben már minden megtalálható - eközben persze a legfurcsább kontrasztban áll a merészséggel, amely rá akarja kényszeríteni az igazságot a... szövegekre. A kommentátorban... mindig van valami mindkét magatartásból." Balassa interpretátorként néha - a szövegtől lendületet véve - elrugaszkodik művészetelméleti problémák átgondolásához, ilyenkor mintegy madártávlatból veszi szemügyre a műveket. Ennek egyik legszebb példájaként a fiatal Lukácsot, A regény elmélete „kontingens világ-problematikus individuum"-fogalompárját idéző regényelméleti kérdést járja körbe, ismét csak A szív segédigéiről írott kritikában: „A modem európai epika funkciója és legáltalánosabb tematikája azonos a személyiség metafizika vesztett történetiségével. »Témája a modern élet« (Flaubert): az idő puszta múlása, elszenvedése és elvesztése". Erre a krízisre az egyik válasz Balassa szerint az önreflexív prózamodell, többek közt Esterházy prózája. Néha talán az interpretáció akarása magával ragadja és elsodorja a szövegtől a kritikust, de mindig látótávolságban marad, sohasem veszíti szem elől. Balassánál a szöveg az efféle töprengéseknek soha nem ürügye, mindig alkalma volt. Megint máskor, főként az erre különösen alkalmas rövid, sűrű szöveg, a Fuharosok esetében, szöveg közeli, alapos mikroelemzést kapunk. Balassa itt felvonultatja teljes értelmezői arzenálját: a motívumelemzést (meddőség-termékenység motívumok), a szöveg mögött munkáló, archetipikus narratív minta (a beavatástörténet és annak pervertálódása) felfejtését, a mű magyar (elsősorban Pilinszky apokrifje) és világirodalmi értelmező kontextualizálását stb., és mindezt integrálja egy egységes, erős olvasatba. Végezetül egy sokatmondó elmozdulásról szeretnék beszélni. A Javított kiadás-recenziónak arról az eltéveszthetetlen vonásáról, hogy itt Balassa mintha legvégül önként feladná az egy életen át különböző ellenfelekkel szemben védett radikális hermeneutikai álláspontot, itt már nem arra kérdez az értelmező, mit mond a szöveg, hanem arra, mit hallgat el, titkol és zár ki. Ez a szerzőnek a dekonstrukcióval folytatott hosszú birkózása után a teória bizonyos mérvű elfogadásáról tanúskodik, ezen túl pedig, ám ettől nem függetlenül, ugyanarról, amiről Schein Gábor megrendítő nekrológjának egy Balassa- idézete. Balassa arról beszélt látogatójának a szöveg tanúsága szerint, hogy semmi nincs, csak a test pokoli fájdalma, minden más keresztény hazugság. Balassa Péternek a végén már nem maradtak hitei, csak kétségei. Ilyen módon nincs szellemi végrendelete, hacsak ezt a lakonikus, irtózatos és szívszorító mondatot nem tekintjük annak. Balassa Péter, aki a Termelési-regény szerzőjén számon kérte, hogy nem akar tudni az időről, mely „péntek és vasárnap hídján ível át", éppen fordítva, saját élettörténetének nagypéntek éjszakáján ment el. És itt megkísérelnék mondani egy halk és bizonytalan mégist, tudva, hogy a szenvedővel szemben soha nem lehet igazunk, mert a szenvedés megmagyarázhatatlan, nem intellektuális, hanem imperativikus értelemben, tudniillik, hogy tilos megmagyarázni. És mégis. Balassa Péternek nincs szellemi végrendelete, de van életműve. Mert van szenvedés, de van cél és értelem is mindabban, ami létrejött és továbböröklődik Balassa Péter óráiról és könyveiben. Mindebben a nagyon Sok-ban, ami adatott neki és nekünk „egy fájdalmas, nagy élet jussán". Stockholm, 2005. január 17. 48
