Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - Vári György: Előszó (Balassa Péter Esterházyról)
élhető és morálisan vállalható status quo-t kialakítani a rendszerrel, bizonyos területekre visszavonulni, azokat megszerezni, a többit pedig kényszerűen átengedni a késő Kádárkor dekadens pocsékságának. Ami Balassa Péter életét értelmessé tehette, az hivatása, a művészet, a zenén kívül, mindenekelőtt az irodalom tanulmányozása volt. Balassa tehát megkezdte korlátozott célokat kitűző szabadságharcát az irodalom autonómiájának elismertetéséért, és idővel e szabadságharc vezérfigurájává vált. Ugyanezt az utat választotta a fiatal Esterházy is; ahogy ő maga mondja a Termelési-regényben, nem akart se gyáva, se bátor lenni, író szeretett volna lenni. A Termelési-regényről írott Balassa-kritika címe: Vagyunk, és bár a szövegből kiderül, hogy ez a cím egészen másra vonatkozik, mégis úgy olvassa az ember, mint deklarációt, felvonulást, az új próza és az új kritika önbejelentését, a szó szabadságharcának kezdetét jelző kürtjelet, a szavak bevonulását, bevonulást a szépirodalomba. Ahogy Balassa mondja a regényről: „az egész mű tekinthető úgy is, akár egy régen érvénytelennek hitt színpompás Triumphus, győzelmi bevonulás, kosztümös lejtés, valamely elhangolt barokk ouverture ütemére". Mégis tévedés lenne úgy gondolni, mintha ez a lemondás végleges, ez a status quo nem taktikai lépés lett volna. Hiszen az, aki az alkotás folyamatának bármely pontján, íróként, kritikusként vagy éppen olvasóként részt vesz az önmegértés játékában, melyben a műalkotás nem ismer el semmilyen önnön legsajátabb létmódjától független hatalmat, az maga is, mint író vagy olvasó, csak ezt az egy hatalmat ismeri el önmaga felett, vagyis immár nem függő, nem alattvaló, morális értelemben is autonóm, A gyakorlati ész kritikájának értelmében. Éppen ezt villantja fel, majd fejti ki Balassa 1988-as kritikájában, A kitömött hattyú című esszékötetről írva: „Ilyen belső köznyelv, saját stílus kialakítása akkor lehetséges, ha a nyelvet önelvűnek, öntörvényűnek tekintjük (az emberi, egyéni szuverenitás analógiájára)..." A szöveg egy későbbi pontján pedig egészen egyértelműen leszögezi: „A kitömött haty- tyú centrális, rendkívül aktuális és politizáló gondolatmenete arról is szól, hogy autonóm irodalom mindaddig nem jöhet létre, amíg a politikában nem lehet autonóm módon, csak civilként lélegezni". Balassa nagyon is számol az esztétikai nevelésnek, a kitüntetett, helyettesíthetetlen esztétikai tapasztalatnak ezzel az esélyével, és Esterházy nemkülönben. Ennek leglátványosabb bizonyítékául a Kis magyar pornográfia szolgálhat az életmű korai szakaszából. Ez a közösség lehet a válasz arra, hogy miért lett Esterházy Balassa Péter kritikusi életművének egyik főhőse, hiszen a kötet nemegyszer megjegyzi, hogy Esterházy írói karaktere antitragikus, meglehetősen távoli Balassa kritikusi alkatától, amely nagyon is fogékony a tragikumra. (Ebben a tekintetben másik kiemelt választása Nádas Péter, de akár Krasznahorkai László vagy Lengyel Péter erősen kultúrkritikai jellegű prózájának nagyrabecsülése is kevesebb magyarázatra szorul, Esterházy bizonyos tekintetben kakukktojás.) Balassa szerint amúgy sem képzelhető el a szavak elválasztása a világtól, hiszen az irodalomolvasás, a megértés létben való gazdagodás. Balassa radikális hermeneuta, aki azt mondja, hogy a szöveg nem tükrözi a világot, de beszél róla. Az irodalmi mű nem deriválható a társadalmi viszonyokból, hiszen amennyiben így lenne, csak tünetként lenne szemügyre vehető, amiből legfeljebb valami másra lehetne visszakövetkeztetni, és nem rendelkezne saját igazsággal. Tehát az esztétikum autonómiájának visszaszerzése nem azt jelenti, hogy szöveg és világ, szövegszerű és világszerű elválaszthatóak lennének, csak éppen nem a „világból" kell megértenünk a szövegeket, hanem a szövegből kísérelhetünk meg valamit megérteni a világról, ittlétünk közegéről. Az Esterházy-próza poétikai felépítésének szemléleti következményeiről (és előfeltételeiről) gondolkodva írja Balassa, hogy e prózának nagyon is erőteljes igazságigénye van, csakhogy ez az igazság éppen a művön keresztül történik meg, a próza önreflexiójában, a mondatokban, az önreflexivitás maga az Esterházy-próza igazságkeresése. Az irodalmi szöveg igazságának mondhatóságát éppen az teszi lehetővé, ha autonóm műalkotásként 42
