Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - Kapuściński, Ryszard: Utazások Hérodotosszal
akit valamennyi közül a legjobban tiszteltem, ezeket a bilincseket, és megkérdezhessem tőle, szerinte jogos-e megcsalni azt, aki annyi ajándékot adott neki!" Micsoda istenkáromlás! Mi több, Kroiszosz, megkapván az engedélyt, lüdeket küldött Delphoiba, és meghagyta nekik, hogy helyezzék el bilincseit a templom küszöbén, s kérdezzék meg az istentől, nem restelli-e magát, hogy jóslataival arra biztatta őt: indítson háborút a perzsák ellen... majd kérdezzék meg, vajon a hellén isteneknek törvénye, szokása-e a hálátlanság. Erre a delphoi Püthia a hagyomány szerint olyan mondattal felelt, amely Hérodotosz harmadik törvényévé válik: ...senki sem kerülheti el a rámért végzetet, még egy isten sem. Kroiszosz ötödik őse vétkéért lakolt, aki, mint a Hérakleidák testőre, asszonyi rosszindulatnak engedve megölte urát, s elnyerte annak méltóságát, ami pedig nem illette meg. Loxiasz (Apollón) ugyan mindent elkövetett, hogy Szardisz pusztulása ne Kroiszosz, hanem Kroiszosz gyermekeinek idejére essék, de a végzetet ő sem tudta megváltoztatni. Ezt a választ adta Püthia a lüdeknek, akik, Szardiszba visszatérvén, elmondták szavait Kroiszosznak. Ő pedig, végighallgatván, belátta, hogy nem az isten, hanem ő a hibás. A csata vége Már azt hittem, végleg elbúcsúztam Kroiszosztól, akit egyébként bizonyos értelemben nagyon emberinek találtam - még a világra szóló gazdagságából (számtalan kincstára arany- és ezüsthegyeiből) táplálkozó naiv és leplezetlen hiúságával, a delphoi jóslatba vetett rendületlen, istenfélő hitével egyetemben is, de a fia halála miatt érzett szörnyű elkeseredésével, a birodalma elvesztése miatt ránehezedő tragikus kétségbeesésével, saját máglyahalálának apatikus tudomásulvételével, az isteni ítélet elleni szentségtörő lázadásával együtt is, és azzal együtt, hogy oly keményen kellett bűnhődnie rég elfeledett ősének vétkéért, nos, ismétlem, azt hittem, végleg búcsút veszek a megbüntetett és megalázott Kroiszosztól, amikor hirtelen újra fölbukkant Hérodotosz könyvének lapjain, ezúttal annak a Kürosz királynak a társaként, aki a perzsa seregek élén a Közép-Azsia mélyén, a távoli Amu-darja (Araxész) partján élő harcias és vad masszageták meghódítására indult. Az i. e. VI. században járunk, a perzsák óriási lendülettel igyekszenek meghódítani a világot. Utánuk, évek, évszázadok múltán újabb és újabb birodalmak próbálják uralmuk alá hajtani a világot, ám a perzsák ekkori nagyra törő próbálkozásában találkozunk talán a legtöbb bátorsággal és elszántsággal. Leigázták ugyanis már a iónokat és az aiolokat, legyőzték Milétoszt, Halikarnasszoszt és számos más nyugat-ázsiai görög kolóniát, leigázták a médeket és Babilont, vagyis ami legyőzhető volt közel s távol, az mind a perzsák uralma alá került, most pedig Kürosz az ekkor ismert és elképzelt világ legtávolabbi peremén élő néptörzs meghódítására indul. Alighanem úgy gondolja, hogy ha leigázza a masszagetákat, elfoglalja földjeiket, elhajtja állataikat, akkor közelebb kerül ahhoz a pillanathoz, amelyben diadalmasan közhírré teheti: „Enyém a világ!" 28
