Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - Darvasi László: Virágzabálók
lyezkedhetett, és nézelődve várakozhatott, s amikor a házigazda megérkezett, nem vonták kérdőre döbbenten, hogy mit keres itt, miért sározta össze a szoba szőnyegét, mit akar egyáltalán. Néhol még poharat és tányért is toltak elé, s hosz- szan elbeszélgettek vele. S ő aztán úgy is búcsúzott, mint régi, kellemes ismerős. Ám ahogy kilépett az utcára, nyomban elfelejtették. Egyszer a német orvos, a városszerte megbecsülésnek örvendő Herr Schütz lakásába látogatott be. Ha erre az esetre gondolt, Ádám nevetett, mintha csiklandozták volna. Mert látogatásnak, vizitnek nevezte ő ezeket a birtokháborításokat, ezeket a kéretlen behatolásokat, melyeken jóllehet soha nem lopott, soha nem csent el egyetlen apróságot sem, cukros tányérba, kalácsos kasba sem nyúlt, a dolog mégiscsak közel állt ahhoz, amit már bűnnek is mondunk. Ádám ismerte az idős doktort, korábban néha náluk is megfordult, bár szót alig váltottak. A doktor egyedül élt, mióta a mellfájásba belehalt a felesége, s a gyermekei, két nagy testű, széles csípőjű lánya Bécsbe költözött. Ádám ámulva nézett szét a túlzsúfolt lakásban, kinek a gazdája aligha tagadhatta volna gyűjtögető szenvedélyét. A fiú fényképező masinát fedezett föl a sarokban, egy nyitott fémdobozban vagy ötven különböző szikét és orvosi kést talált, rengeteg üvegcsét, s mindenféle, az öreg foglalkozásához semmiképpen sem köthető holmikat, különös gonddal megfestett meisseni porcelánfigurákat, színes asztali borosüvegeket, ólomkatonákat, metszett likőrösüvegeket, térképeket és mérőeszközöket. Egy vitrines szekrény csak kőzetekkel és ásványokkal volt tele. Ádám elhűlve bámulta ezt a lenyűgöző gazdagságot. Hogyan lehetséges, hogy még nem próbálták meg kifosztani az öreget?! Hogyhogy nem tudnak egy ilyen aranybányáról az olyan emberek, kik az efféle tudások révén tesznek szert aztán az ehhez hasonlatos gazdagságú otthonokra?! Herr Schütz valahol gyógyíthatott. S a szolgáló is szabadnapot kaphatott, mert Ádám hiába koppantottá meg az egyik vázát az asztal szélén felejtett kiskanállal. A porcelánra festett unikornis szarvát ütötte meg, s azt gondolta, a csendülésre talán előfut valaki. De néma maradt a ház. A fiú tehát kényelmesen elhelyezkedett a kanapén és várt. Végre nyikordult az ajtó, Schütz megjött, és egyáltalán nem mutatott meglepetést, hogy egy idegen fiút talál a lakásában. Összehúzta a szemét, s jobban megnézte magának a betolakodót, majd magában mormogva bólintott, mert nyilván felismerte. Az öreg gyakran érkezett haza arra, hogy idegenek topognak a háza előtt, a kilincset rángatják, dörömbölnek a kapun, és azt kívánják tőle, hogy haladéktalanul menjen velük, mert valaki nagyon beteg, haldoklik, hogy talán már meg is halt. Az emberek már csak ilyenek, nem látnak előre az orruknál. Herr Schütz felállt. Gondolom, kísérletezik, mondta aztán, és közben poharat vett elő. A fiú elmosolyodott, voltaképpen már túl vagyok ezen a szakaszon, mondta aztán. De nem magán, doktor úr, nevetett Ádám. Herr Schütz a fehér szakállába túrt. Vas, mondta, vas kellene magának, fiatalember, dünnyögte. Csak azt akartam, hogy tudja, itt jártam. 11
