Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - Darvasi László: Virágzabálók
gását látta meg az égen, s aztán lent a földön is, homályosan fénylő pocsolyák és vízfolyások között millió és millió fehér és világos tollazatú madár üldögélt. Még nem voltak elég közel, hogy nyomban tudja, miféle szárnyasokat lát. Aztán elsuhant a kocsijuk fölött az egyik fehér árny, és rémesen rájuk vijjogott. Sirályok voltak! Klára akkor érzett olyan félelmet, mint amilyen most is szorította a szívét. Befordultak egy sarkon, és néhány pillanat alatt egészen megváltozott a világ. Egy polgárház ablakain éppen kitárták a zsalugátert. Már elnyújtott kiáltásokat is hallottak, kövér szekerek zörögtek el mellettük, termetes kofák igyekeztek a főtér felé, taligákat és kordákat toltak, melyeken mindenfajta zöldségek voltak fölpúpozva. Mintha vásári mutatványosok lennének, jöttek már a kosarasok meg a gyékényárusok is. Egy-egy mellékutca végén fel-feltünedezett a víz piszkos sárgája, látszott a túlpart sűrű növényzete, az egymásba fonódó, elvadult bokrosok mélyebb zöldje fölött halványan remegett a fűzfák koronájának függönye. Végre a kikötő partján lefektetett pallókon egyensúlyoztak, s ahogy korábban, ez akár szórakoztató is lehetett volna, ám ezúttal nem lehetett örülni. A lány a nyakát nyújtogatta, nem erős volt a kézszorítása, hanem kétségbeesett. Álltak a parton, a vízre simuló párát csillanások törték át, fehér árnyak, sirályok úsztak lefelé a sodrással, hogy aztán fölcsapjanak és visszaszálljanak. A kikötő déli részében horgonyoztak a nagyobb, testesebb búzaszállító uszályok, kedvetlenül kotyogott nagy testük alatt a víz. A lány kétségbeesetten forgolódott, aztán két kézzel belekapaszkodott az apja karjába. Elöl a hajónk, apus?!, döbbent meg Klára. Nem értem, miről beszélsz, dünnyögte az apja. Hogyhogy nem érted?! Hol van a hajónk, a Klára, a mi gőzhajónk, a mi csodahajónk! Álmodtad, fújta az orrát a férfi. Remegő kézzel matatott szivar után. Ez nem álom volt, ingatta a fejét a lány, és már folytak a könnyei. Álom volt, Klára, és most, hogy véget ért, azt hiszem, felnőttél. Nem igaz, hazudsz, sziszegte a lány gyűlölettel. Most nem hazudok, harapott a szája szélébe Pelsőczy. Ha hazudnék, akkor ma is el vinne téged az a hajó, és elvinne holnap is, és évek múltán is, ha te úgy akarod. De ez már felesleges, Pelsőczy arcéle megkeményedett. Kifújta a füstöt, mely kéken gomolygott az arca előtt. Neked már nincs szükséged arra a hajóra. Ezt nem értem, mondta halkan Klára. Mostantól fogva nő vagy, és úgy kell élned, ahogyan te akarsz, és engedned kell, hogy téged is akarhassanak. Emlékezz csak anyádra. Te elég ábrándos vagy ahhoz, hogy a szíved gyökeréig boldogtalan legyél. De elég ábrándos vagy ahhoz is, hogy boldogabb legyél akárki másnál. Nézd, Klára, az én életem hazugságnál kevesebb volt, s nem volt igaz mégsem. S nem azért, mert álomvilágban tartottalak. Nem azért, mert... Hirtelen hatalmas árnyék, egy óriás tornyosult föléjük. Na hát, hol a pénzem, jó uram, morogta fenyegetően a hatalmas ember. Csupa szőr volt az arca, sűrű szemöldökei összenőttek, és olyan széles álla volt, hogy Klára arra gondolt, akár diót is tudna törni vele. 7
