Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 11. szám - Kapuściński, Ryszard: Utazások Hérodotosszal

kell birkóznia, s türelmesen kell várnom, hogy az én ügyem is sorra kerüljön. Egyelőre volt szállásom, ellátásom, és ott volt Li kolléga, aki egy pillanatra sem hagyott magamra; amikor a szobámban voltam, ott ült saját szobája ajtajában és figyelte, mit csinálok.

Ültem és Mao Ce-tung műveinek I. kötetét olvastam. Ezzel eleget tettem az aktuális felhívásnak, ugyanis mindenütt piros transzparensek virítottak a következő jelmondattal: SZORGALMASAN TANULMÁNYOZZÁTOK MAO ELNÖK HALHATATLAN GONDOLATAIT! Éppen azt a referátumot olvastam, amelyet Mao 1935 decemberében mondott egy pártaktívaülésen, amikor is a szónok „a történelemben egyedülálló eseménynek" nevezett Nagy Menetelés eredményeit ecsetelte. „Tizenkét hónapon át, nap mint nap haladtunk előre, miközben az égből repülőgépek tucatjai szórták ránk a bombákat, áttörtük a blokádot, kivédtük az ellenséges csapatok elterelő hadműveleteit, menekültünk a közel egymilliós hadsereg üldözése elől, megszámlálhatatlan nehézséget és akadályt győztünk le - s egyre tovább jutottunk; saját lábunkon több mint tizenkét és félezer kilométert tettünk meg, áthaladtunk tizenegy tartományon. Hát mondjátok, volt a történelemben valaha is ilyen menetelés? Nem, soha". A menetelés, amelynek során Mao hadserege „legyőzte az örök hóval borított magas hegyláncokat és a mocsaras síkságokat, amelyeket azelőtt emberi láb szinte nem is érintett", megakadályozta Csang Kaj-sek erőit abban, hogy bekerítsék Mao csapatait, s így azok ellentámadásba lendülhettek.

Néha, amikor belefáradtam Mao olvasásába, elővettem Csuang-cét. Ez a buzgó taoista megvetett minden múlandó dolgot, és követendő példának Hu Jut, a nagy taoista bölcset jelölte meg, ő ugyanis, amikor Jao, a legendás kínai uralkodó azt ajánlotta neki, hogy vegye át tőle a hatalmat, megmosta a hír által meggyalázott fülét, és egy lakatlan hegyre menekült. Egyáltalán, Csuang-ce, a bibliai Kohelethez hasonlóan, a külső világot semminek, gyarlóságnak tartja: „A külső világgal harcolva vagy megadva neki magunkat, miként a vágtató ló, úgy suhanunk a vég felé. Hát nem szomorú ez? És az, hogy egész életünkben küszködünk, és nem vesszük szemügyre munkánk gyümölcsét, ugyanúgy nem szánalmas-e? Hogy fáradtan és kimerültén nincs hova visszatérnünk - ugyanúgy nem szánalmas-e? Az emberek azt mondják, hogy van halhatatlanság, de mi a hasznunk belőle? A test felbomlik, s vele együtt szellemünk is. Vajon nem ez-e a legszánalmasabb?"

Csuang-ce állandóan tétovázik, számára semmi sem biztos: „A beszéd nem csupán kilégzés. A beszédnek közölnie kell valamit, de hogy mit, az nincs pontosan meghatározva. Vajon valóban létezik-e olyasmi, hogy beszéd, vagy nincs semmi ilyesmi? Vajon különbözik-e a madárcsicsergéstől, vagy nem?"

Szerettem volna megkérdezni Li kollégától, hogyan értelmezné egy kínai ezeket a gondolatokat, a Mao beszédeinek tanulmányozására felhívó kampány miatt azonban féltem, hogy Csuang-ce mondatai túlságosan provokatívak lehetnek, ezért egy pillangóról szóló, teljesen ártatlan részletet választottam: „Csuang-ce egyszer azt álmodta, hogy ő lepke, örvendező lepke, aki vígan táncolt a napon, és nem is sejtette, hogy ő Csuang-ce. Hirtelen felébredt, és újra a valóságos

159