Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT CS. SZABÓ LÁSZLÓ - Borbándi Gyula: Pótolhatatlan nyugati magyar intézmény
Szabolcsi Miklós úgy látta, hogy a nyugati emigrációban élők kikiáltották magukat a magyar kultúra egyedüli, hiteles és valódi őrzőinek. „Hadd mondjam meg - írja Szabolcsi -, hogy a Cs. Szabó Lászlónak olyan írásában, amely nem barátságos, és amely a magamfajta ún. marxista elkötelezettségű kritikusokat személy szerint is támadja, azért mindig nagyon sok figyelmeztetőt láttam és látok. Cs. Szabó egyszer például egy rendkívül szigorú kritikát írt arról az ún. Kis magyar irodalom- történetről, amelyet mások társaságában írtam. Egy sor dologban nem értek vele egyet, de másokban igazsággal figyelmeztetett. Szóval, ez a kívülről jövő, néha kegyetlen kritika is sok mindenben segít, ha a saját állapotunk világos, ha jól állunk a lábunkon, nem kell félnünk ettől a kritikától, meg tudjuk különböztetni, mi az, ami benne helytelen és mi az, amit elfogadunk." Szabolcsi nem bírta a kritikát, ami álrugalmas válaszából is kiderül. Egyetlen kritikátlan marxista irodalomtörténész sem tudta elviselni a bírálatot, főleg ha nyugatról érkezett, s ráadásul, ha nagyvonalúan olyasvalakitől való, akiről köztudott, hogy felkészültségét tekintve megalapozott, fajsúlyos magyar alkotó. Cs. Szabó nem Budapestről, hanem Londonból figyelte a magyar irodalmat, illetve annak változásait, de a távolság nem eltávolodást eredményezett, „nehogy ki távol sír e nemzeten, megútálni is kénytelen legyen" - Tompa Mihályt idézve -, hanem távlatot. „Idegenben - írja sommásan Cs. Szabó - megszabadulunk a rövidlátó és múlékony kollektív indulatoktól, nem bántanak sem zsarnoki hatóságok, sem fáradhatatlan irigyek, nincsenek védenivaló szerzett jogaink, nem kell törődni ingatag rangokkal sem. (...) Tágul a látókör más népek gondja-baja által, javul az arányérzék (...) idegen ember szemmértékével lecsillapodva tisztábban látunk erényeket és hibákat." Ez a szemléletmód, amely Cs. Szabó kritikai elemzéseinek a legfőbb értéke. Összegezve megállapítja, hogy „nehéz megírni a közelmúlt irodalom- történetét, még teljes szabadsággal is nagyon nehéz. Hát még, ha folyton két évszámot: 1919-et és 1945-öt kell önigazolóan használni". 1956 óta a dialektika jóformán csak abból áll, hogy a beavatott olvasó tiszteletadásnak veszi a feddést és lebecsülésnek az elismerést. Erre a fordított irodalomszemléletre világít rá Cs. Szabó László. Végezetül... Természetesen a teljes életmű megismerése csak úgy lehetséges, ha kihasználva minden lehetőséget, beszélünk a munkásságáról, felfogásáról és személyéről, s műveit újból az olvasók kezébe adjuk. Ez annál is inkább fontos feladat, mert még közöttünk lehetnek annak a nemzedéknek a tagjai, akik számára valóság és élet volt Cs. Szabó személye és munkái. Azonban az életműkiadás még azért is elengedhetetlen, mert a háború előtti kötetei közül csak néhány jelenhetett meg a rendszerváltás utáni Magyarországon, az emigrációban kiadott kötetei pedig a kis példányszámuk miatt, jóformán hozzáférhetetlenek az érdeklődők számára. Ezt az űrt hivatott betölteni a Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, amely Cs. Szabó életműsorozatát folyamatos kiadásra vállalta fel. Eddig két kiadvány látott napvilágot: az önéletrajza után, az idei évben az elbeszélések második kötete következik. Az összefoglalás, amely ebben a tanulmányban olvasható, az egész életműnek csak egy részét taglalja. Azt igyekszik szolgálni, hogy az alkotó - a centenárium alkalmából - a hazai figyelem középpontjába is kerüljön, hiszen évfordulókban annyira gazdag az idei év. Idén - Cs. Szabó László mellett - a magyar irodalom számos nagy alkotóját és személyiségét köszönthetjük születésének századik évfordulója alkalmából: elsősorban József Attilát, majd Tamkó Sirató Károlyt, a magyar származású Arthur Koestlert és Rejtő Jenőt (Reich Jenőt, vagyis közismert nevén R Howardot). Mindannyiuk közül azonban Cs. Szabó élt a legtovább, s ezért duplán jogosnak érzem írásom végén - pestiesen szólva - „elsütni" azt a közhelyes patront, hogy „mindenki kortársa" volt. Befejezésül pedig idézem Tamási Áron nevezetes és sokak által idézett szentenciáját, amely szerint: „akármelyik dombon áll is a pásztor, ugyanazon a nyájon a szeme". (21) Cs. Szabó is így volt ezzel, akinek vigyázó és számonkérően szigorú tekintetét az évforduló alkalmával méginkább magunkon érezhetjük. 138
