Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT CS. SZABÓ LÁSZLÓ - Ferdinandy György: Az Osztályfőnök Úr emlékezete
A bostoni levél a hazai megjelenést a rendszer „irodalmi kegyének" nevezi. Szögezzük le: nagyjaink közlése nem kegy, hanem természetes dolog. Ideje volt, hogy erre rájöjjön a honi irodalom-politika. Tisztázzunk egy másik alapfogalmat is: hazája elhagyására minden embert más és más okok kényszerítenek. írók politikai emigrációját általában az váltja ki, ha nem tudják szabadon közölni gondolataikat. Amikor ez a szabad gondolatközlés lehetővé válik, akkor értelmét veszíti az emigráció, mivelhogy megszűnnek az azt kiváltó okok. Cs. Szabó László harminc éven át hangoztatta, hogy hazamenetelének művei budapesti megjelenése az előfeltétele. Ez most megtörtént. Későn: az idős író előreláthatóan Londonban marad. De műve - visszatalált az aprócska hazába, olvasóihoz. Veszedelmesen kinőtte! - nem tudta őt tovább titokban tartani az Óhaza. További tévedések: Cs. Szabót nem „becsmérelték vagy hallgatták el" Magyarországon. Neve szüntelenül ott volt a folyóiratokban, a kortársak visszaemlékezéseiben. Személyét és műveit a Magyar Irodalom Története 1966-os kiadása tizenkét, az 1982-es pedig tizenkilenc ízben idézi. Ne keverjük az írókat és a „rendszereket". Az írók alkotóművészek és nem politikusok. Egy Kentucky-ban élő liberálisnak a kecskeméti kommunista - természetes ellenfele. íróink azonban egy akolba: az osztatlan magyar irodalomhoz tartoznak. Éljenek bárhol a világon, közösek az érdekeik, pályatársak és nem ellenfelek. így jutunk el a bostoni nyűt levél másik nagy tévedéskomplexumához, amely nyugati magyar irodalom intézményeivel kapcsolatos. „Megaláztad a nyugati magyar olvasót, szerkesztőt, kiadót, akik erkölcsileg és anyagilag fenntartották és fenntartják a nyugati irodalmat" - folytatódik a levél. Amikor 1956 után két tucat Nyugatra vetődött magyar író elhatározta, hogy intézményesíti működését, más szóval, hogy elhiteti magával és a világgal: kiadók veszik körül, áldozatkész olvasók, pezsgő vitázó kedv és értő kritika, még nem tudták, mik lesznek ennek a kegyes öncsalásnak a következményei. Honnan is tudhatták volna, hogy a másfél milliós nyugati magyarság emberöltővel 1956 után se termeli ki azt a másfél ezer művelt emberfőt, amely nélkül nincsenek független kiadók, hogy ilyen körülmények között nem az ad ki könyvet, akinek érvényes mondanivalója van, hanem az, aki a nyomdász számláját kifizeti, és így tovább. Végeredményben: az úgynevezett nyugati magyar irodalom ma is, csakúgy, mint 1956 után, néhány írónak köszönheti létét. Ezek a megszállottak hitével írják, lektorálják, nyomtatják, fizetik, majd kölcsönösen olvassák, bírálják, ismertetik egymás könyveit. Légüres térben: körülöttük a nyugati magyarság jól kereső százezrei „lelkiismereti rezdülés nélkül, erkölcsileg szentesített állapotként veszik tudomásul ezt a tökéletes elferdülést és lelki lenyomorodást." Szervezőik és szervezeteik pedig még meg is lovagolják: mintha az ő áldozatkészségükből és nem az író zsebéből élne a nyugati magyar irodalom! Hirtelen nem is tudnám megmondani, hogy a felvázolt helyzetben mi a megalázóbb. A nyugdíjalapból kifizetésre kerülő nyomdai számlák, a padláson porosodó eladatlan példányok, a diaszpóra zsíros, vállveregető jóindulata? Talán ez: „a nyugati magyar irodalmi és társadalmi életnek Te voltál a legfőbb haszonélvezője" - veti Cs. Szabó szemére az idézett bostoni irat. Vagyis: örülhet, hogy szerepelni engedték! Tisztázzuk ezt is? Az író - az írott szó embere. Számára előadások tartása, az élőbeszéd - többnyire kínszenvedés. Ha mégis vállalja, azért teszi, mert az ötvenfős hallgatóságból - amelyet odavonzott az irodalmi estet követő vacsora - öten meg fogják venni, és valaki, urambocsá! talán még el is olvassa írásait. 121
