Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - Orcsik Roland: Mi a zsír?
önreflexió ezen a ponton nem működik. Nem világít rá erre az ellentmondásra, ahogyan arra sem, hogy a beszélő nem kizárólagos, hanem csupán az egyik képviselője és túlélője a jugoszlávságot jelentő kulturális nyitottságnak, beszédmódnak. Nem említettük még, hogy a jugoszlávság témaköréhez tartozik bizonyos szempontból az újvidéki Új Symposion folyóirat története is, amelynek éppen Tolnai (volt) az egyik „apostola". Szajbély Mihály azt írja a Csorba Béla és Vékás János szerkesztette A kultúrtanti visszavág című krónikájáról, hogy: „Munkájuk egyébként nem csupán pontosságra törekvő dokumentumgyűjtemény, hanem élvezetes olvasmány is, sajátos politikai krimi." (Sz. M.: Modern annales, In: Rózsaszín flastrom. Beszélgetések vajdasági írókkal, Szerk.: Szajbély Mihály, JATE Szláv Filológiai Tanszék, Szeged, 1995, 245.) Tolnai disznózsírja ezt a krónikát mintegy alulnézetből, a bohémség szempontjából láttatja, így nála a Symposion-történet inkább kalandregény, mint elemzés. Szerbhorváthnak fontos az a megállapítása, hogy a szerzőnek a folyóirat (kultúrJpolitikai problémáit nem sikerült sem kikerülnie, sem megoldania. De Tolnai nem is vállalkozik erre. Ez a különböző szakelemzők részlege, amihez ez a könyv nemigen ad támpontot. Inkább azt a dimenziót érzékelteti, ami megpróbált felülemelkedni a politikumon, akkor is, ha ez teljeséggel - sajnos - lehetetlen. Mindenesetre ennek a Tolnai által „struccpolitikának" nevezett stratégiának, a rákmivoltja megnyilvánulásának köszönhetően nagyszerű próza született az Új Symposion apokrif történeteiből. Lényegében itt is a Tolnai-féle megközelítés dominált, s nem a tényelemező magatartás. Emiatt értek egyet Szerbhorváthtal, amikor azt mondja a politikai kérdésekről, hogy: „A könyvben, e grandiózus visszaemlékezésben ezt a kérdést nem látom megoldottnak, de kész szerencse, hogy Tolnai Ottótól végül is ezt nem várjuk el, nem ezt várjuk." (SZERBHORVÁTH: i. m. 514.) Új Symposion kapcsán merül fel az is, hogy milyen közelségben, milyen szinkronicitásban létezett a sympós beszédmód a délszláv irodalommal. Talán azt a kijelentést is megkockáztathatjuk, hogy ez volt a magyar irodalom egyik nagy pillanata, amikor a másik kultúrával való érintkezésből egy sajátos irodalomfelfogás született: „Mert tényleges kapcsolataink az úgynevezett irodalmi központokkal nem voltak, igazán sehol sem fogadtak be, miért is fogadtak volna be bennünket; idősebb, magukat kisebbséginek deklarált kollégáinkat jobban kedvelték, mi (akik gyakran Sinkó, Danilo Kiá, Judita Salgo vagy Tisma társaságában tűntünk fel) egyértelműen jugoszláv-gyanúsok voltunk, nem tekintettük kisebbségi íróknak magunkat, nem hordtuk homlokunkon ezt a pecsétet, kisebbségi sorsunk bús pecsétjét. Ilyen, első pillantásra talán érdekesnek tűnő lények számára, akik azzal kérkedtek, ugyanígy ismerik a fontos szerb és horvát írókat, mint szerb és horvát kollégáink, barátaink, viszont sehol sem volt hely, hiszen a mélyben mindenki el volt foglalva a maga realizálatlan státuszával, álmával saját nyelvéről, álmával független országáról, hazájáról. [...] Arra viszont nem volt idő, mód, hogy megértsék, a jugoszláv vonatkozások számunkra mégiscsak csupán pallók, amelyeken mi szabadon közlekedünk, akárha irodalmi csíborok, éppen horvát voltában, specifikusságában szeretve Krlezat (a külön nyelvet, a külön országot is realizáltnak érezve, mint ahogyan a két Milosz, franciául és lengyelül írt opusában ott őrződött a litván nyelv, a független Litvánia), horvát voltában, varazsdi lokalitásával a festő Miljenko Stanciéot, szlovén voltában, specifikusságában Cankart, Kocbeket, Salamunt, a festő Stupicát, szerb voltában, specifikusságában Cmjanskit, a festő Celebonovicot, Milutinovicot." (116.) Ugyanakkor ez a könyv jól reflektál arra, hogy fordítva nemigen működött ez a befogadás. A délszláv irodalom igazából mégiscsak idegennek tekintette a sympo-ügyet, vagy legalábbis nem nagyon tudtak velük mit kezdeni (amihez hozzájárulhatott a nyelvi kompetencia hiánya). Ez derül ki abból a részletből is, amikor az egyik legfontosabb kortárs horvát író, Antun Soljan nyilatkozik róluk: „Néha összefutottunk a ríván, lekezeltünk, pár szót váltottunk, noha elég furán nézett kolóniánkra, ugyanis neki mindig az volt a véleménye, hogy a jugoszláviai magyar írók egyértelműen a magyar irodalom részei, egyáltalán nem értette, mit fontoskodunk mi itt a jugoszláviai irodalmak körül, s főleg mi a fenét fontoskodunk az Adrián." (134.) Emiatt a Sympo-beszédmód nem tartozott igazán se a jugoszláv, se a magyarországi irodalomtörténethez. így a Sympósok a saját bőrükön érezhették azt, amiről Derrida A másik egynyelvűsége című könyvében beszél, hogy a nyelvben eleve benne foglaltatik a másik nyelve, az anyanyelvi idegenség. Ebből kifolyólag érzem azt, hogy a magyarországi befogadó a Tolnai-írások olvasása után óhatatlanul szembetalálkozik egy egzotikus mássággal, ami csak akkor nyílik meg számára, ha nyitottan, türelmesen közelít hozzá. Ha megkísérel a magyarországi irodalmi vonatkozásokon túl a szomszédos kultúrák beszédmódjai iránt is fogékonnyá válni. Ellenkező esetben fárasztónak tűnhet számára a sok délszláv név, de ugyanígy minden más, nem magyar vonatkozás. Hasonló falakba ütközik az is, aki ettől a könyvtől csak irodalmat vár el. Ugyanis Tolnai nem pusztán irodalmi, hanem képzőművészeti, filmes, színházi, zenei stb. párhuzamokban is gondolkodik. Rengeteg példát lehetne 110
