Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - Orcsik Roland: Mi a zsír?
(295.). „Túlságosan sokat beszélünk rólam, keveset társaimról. Ez az egész magyar nyelvterületen így van, az emberek megtanulnak egy nevet, elkezdenek vele foglalkozni jogosan vagy kevésbé jogosan, és rengeteg dologról megfeledkeznek, a lényegről, a hihetetlenül szép, összetett közös munkáról" (299.), „[...] magammal, szükséges felesleggel [...]" (307.). Ugyanakkor ezt mégsem tekinthetjük egy aszkétikus, kötelező szerénységi formula megnyilvánulásának. Ehelyett inkább a póz, a hiba beismerésének, e vallomás esztétikájának értelmezhetjük. Felmerül a kérdés, hogy mennyire kötelezi Tolnait a saját maga kreálta mitológia? Mennyire tud megszabadulni attól a tükörképtől, interjúszínházi maszktól, amit az általa működtetett nyelv hordoz? Számomra itt erősödik fel a disznózsír emberi, esendő dimenziója. Vagyis az ellentmondásban, s ennek felvállalásában. Ugyanakkor ez nem egy humanista, keresztény morálon alapuló üzenetként fogalmazódik meg. Nem teszi magát mások számára kötelezővé. A disznózsír szerintem nem alkalmas a kötelező házi olvasmány, a bemagolandó klasszikusok címére. Ennél többre vágyik, illetve éppen hogy kevesebbre. Ám ez a kevés itt egyenlő a mindennel. Vagyis a lehetetlennel. Talán éppen ezért válik egy bizonyos ponton túl ez az interjú költészetté, regénnyé. Szerbhorváth György találóan „Modern Montaigne"-nek nevezi Tolnait a disznózsír alapján, az interjú esszéjellege miatt. Ugyanakkor egy másik megállapításával vitába szállnék, amikor hibaként fogja fel Tolnai „helyzetértékelésének visszásságát": „És noha itt átbillen a túloldalra, a panaszkodás helyett szinte dicsekszik, tegyük hozzá, helyenként maga is érzékeli helyzetértékelésének visszásságát: »De hogyan rálátni magamra, hogyan lásson rá magára az események rezge alanya...?«" (Sz. Gy.: Bácskai vadász a senkiföldjón, Jelenkor 2005/5,513-514.) Ezt azért tartom elsietett megállapításnak, mert kimarad belőle az, amit fentebb észrevettünk, mármint a totális önreflexivitás, a totális irónia (Losoncz Alpár) ellentmondása. Természetesen, ez nem menti fel Tolnait abban, hogy következetes legyen saját magához. Csakhogy Tolnai nem saját magához, hanem az általa teremtett mitológiához, nyelvhez következetes, nem annyira a tényékhez, illetve Nietzschét idézve: interpretációkhoz. Emiatt nem tudok egyetérteni Szerbhorváth megközelítésével. Továbbá azzal sem, ami a szerző kritikájában is ellentmondás. Ugyanis egy helyütt a disznózsírt „összegző jellegüknek, de „nem befejezett"-nek tekinti, majd hozzáteszi: „[...] ha a szorgos szerkesztői kezek el nem választják a szövegtől, még most is folytatná. Pontosabban folytatja is, a kötet megjelenése óta több levélinterjúban szőtte tovább a hálót." (SZERBHORVÁTH: i. m. 509.) Zárómondata viszont így hangzik: „Azt vártuk, amit a Költő disznózsírból című rádióinterjú-regényével megtett: nagyszabású, összegző remekművet." (SZERBHORVÁTH: i. m. 514.) Számomra itt elsősorban az a probléma, hogy nem derül ki, milyen értelemben gondolja Szerbhorváth a disznózsírt összegzőnek? Ez a kijelentés egy lezáratlan életmű esetében roppant kockázatos. Másrészt nem veszi figyelembe a könyv egészére jellemző fragmentalitást, hisz az utolsó mondata is mintha erre utalna: „Istenem, küldjétek leírást, hiszen én semmit sem tudtam mondani, se magamról, se..." (393.) Nem is beszélve arról, hogy ez az utolsó mondat nem teljesen saját, hanem idézet Vojnits Oszkártól, ami újabb dimenziót ad az egésznek és továbbgondolásra serkent. E szempontból leegyszerűsítőnek tűnik Szerbhorváth azon meglátása, hogy csak a „szorgos" szerkesztői kezeknek köszönhető a könyvformátum. Körösi Zoltán is árnyaltabban értékeli ezt a problémát: „Jó is ez és szép is ez így, eltekintve attól, hogy a Tolnai-életmű, megítélésem szerint, minden, csak nem befejezett. Él és lélegzik, hatalmas száguldásban van, s összegzésről beszélni legfeljebb visszanézve, a jelenhez (immár a közelmúlthoz) képest tűnik jogosnak. [...] A Költő disznózsírból nem valamifajta csúcsa az eddigi Tolnai-életműnek, hanem szerves folytatása a tolnais írásoknak, egy a prózában, költészetben és drámában egyaránt működő, végtelen műgonddal kimunkált, több mint három évtizede érvényes beszédnek." (K. Z.: A Tolnaicsipke, Jelenkor 2005/5, 505.) Számomra nem az esendőség felvállalása, hanem az időnként kibújó nárcisztikus magatartás problematikus. Ez talán a túlzott önreflexivitás, önértelmezés árnyoldala. A jugoszlávság kapcsán van egy vitatható pont a disznózsírban. Az interjúalany ebben az esetben középponttá teszi magát: „Azt hiszem ebből is érzed, milyen nehéz immár Jugoszlávia térségét illetően is szinkronban maradni, nem is lehet, erre, amit itt érzékeltettem, csak én vagyok képes.(43.) Ez a választöredék a kérdezőt kizárja a megértésből, a dialógusból, s ugyanígy viszonyul az olvasóhoz. Továbbá nem veszi figyelembe azt, amit egyébként a könyvben több helyütt érzékeltet, hogy rajta kívül még sokan mások is kapcsolatban vannak azzal a dinamizmussal, amit a régi Jugoszlávia jelentett, így pl. Brasnyó István, Bányai János, Maurits Ferenc, Végei László, Böndör Pál, Thomka Beáta, Balázs Áttila, Fenyvesi Ottó, Losoncz Alpár. Említhetünk délszláv szerzőket is: Filip Dávidot, Mirko Kovacot, Branko Cegecet, AleS Debeljakot, és még sorolhatnánk, mert ezek mind még kapcsolatban vannak valamilyen módon egymással, immagináriusan tovább szövik a megszaggatott kulturális hálót. A kritika elején dicsért 109
