Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - Orcsik Roland: Mi a zsír?
részt a játékban éppen itt mint inspiráló géniuszok (vagy démonok és koboldok), azt fogja találni, hogy ezek egyszer már mindannyian műveltek filozófiát - s hogy kivétel nélkül mindegyikük nagyon is szívesen tüntetné fel éppen önmagát a létezés végső céljaként s az összes többi ösztön jogos uralkodójaként. Mert valamennyi ösztön uralomra tör: s mint ilyen kísérel meg filozofálni." (In: Túl jön és rosszon, Műszaki, Bp., 13-14.) Ekként is értelmezhetjük azt, amit a Tolnai-könyvben Parti Nagy Lajos (és rajta kívül sokan mások) „önmagára vonatkoztatásként" próbál definiálni (70.). Persze aztán kérdésessé válik, hogy ki ez az „önmaga", hiszen egyik történetből a másikba tűnik át. S ezek a jelenetek mind fragmentálisak, a szubjektum tehát töredékesen, szóródva merül fel a betűk hullámzásából. Merthogy ez a könyv is tenger, a motívumai elsüllyedt kacatok, kihalászott, readymade roncsok. Talán éppen Tolnai Ottó az a magyar költő, akinél ez a kulturálisan rendkívül terhelt motívum új irányt, irányokat kap, parttalanul továbbíródik. Hogy mi Tolnai számára a tenger? Ez a kérdés ugyanolyan, mintha azt kérdeztük volna, mi az írás a szerző számára? Vagy filozofikusan: mi a lét? Joseph Beuysot felhasználva: mi a művészet? Petőfiesen, Wilhelmet idézve: mi a kő? Esetleg: mi a zsír? Olvasatomban Tolnai nem válaszol ezekre a kérdésekre, hanem megjeleníti, megidézi azt, ami számára a tenger, az írás, a zsír stb. Tolnai emiatt tagadja a metafora kifejezés tudálékos voltát: „Ha azt mondom, aranyszög, nem a metaforát látom benne, hanem megborzadok, hiszen Faragó festményén, ott Zágrábban, megérintettem, ellenőriztem őket." (67.) Kardos András a kritikájában ezt úgy értelmezi, hogy: „A metaforaélmény nem a »tanulság« rovatban, hanem az átélés rovatban foglal helyet." (K. A.: A görbe gríz, Alföld 2005/5, 85.) Innen fakadhat a Parti Nagy kérdéseire adott válaszok terjengőssége, tengeressége. Ezért (is) érdemes kézbe venni a könyvet, finom rétegekben kenegetni, kapargatni, apránként kanalazgatni tengerének zsírjából. Hasonló eredményre jutunk akkor, ha a szerző jugoszlávság fogalmát kezdjük el boncolgatni. Egy idő után ezt is költői kategóriaként kezeljük majd. Danilo Kis egy helyütt arról beszél, hogy ő az utolsó jugoszláv író. Később őt idézi majd egy újvidéki magyar-szerb-zsidó származású szerző, Alexandar TiSma, a balkáni mészárlás közepette. A fegyverek azóta elhallgattak, de a háborúnak mégsincs vége. Ez az állapot megfelel annak, amit Tolnai két mestere, Kosztolányi és az őt idéző Koncz István is sejtett: háború lesz. Tolnai ebben a tűzfészekben Kishez és Tismához hasonlóan a jugoszlávságához nyúl. De nem azáltal, hogy kijelenti magáról az identitásbeli hovatartozását vagy tanácstalanságát. Hanem azáltal, hogy érzékelteti azt, jelen idejűvé teszi a jugoszlávságon keresztül megtapasztalt nyitottságot, rizomatikus, csicsókaszerű összetettséget: „Én sokat bajlódtam ezzel a szabálytalansággal, a karfiollal is ezért foglalkoztam meg a csicsókával, próbáltam szerves formákat találni, szerves formátlan formákat fölemelni, hogy bizonyítsam a lehetségességét, anélkül, hogy programszerűen csináltam volna, s hát jóval a rizóma mint filozófiai kategória megjelenése előtt." (51.) (Talán az sem véletlen, hogy éppen a Tolnai-szerkesztette, veszprémi Ex Symposionban jelenik meg Gilles Deleuze - Félix Guattari rizómáról szóló írása.) Ez az összetettség érvényes Tolnai jugo- szlávság-felfogására is: „[...] Jugoszláviát úgy tudtam, mint egy országot, ahol a vers területén fontos dolgok történtek, fontos szabad pozíciók harcoltattak ki, szabaddá lett a vers: szabadverssé - mindenek előtt Popa, Mihalic, Slamnig, Dragojevic, Salamun által (magunkat Konczcal, Domonkossal e processzus egyenrangú részeseinek tudtam), ezt a fajta szabadverset (a próza, az esszé, valamint a képzőművészet bizonyos megnyilvánulásai természetesen ide sorolandók szintén) én az Adriával legfontosabb meghatározójának tudtam, annak a valaminek, amit Jugoszláviának neveztünk volt." (301.), „Sokféleképpen és persze sok rosszindulattal értelmezték az én jugoszlávságomat, otthonosságomat ezekben a városokban, nincs kizárva, némi igazság is lehet bennük, ám most megkíséreltem neked némileg másképpen érzékeltetni a dolgokat, ezeket a szférákat, hiszen ahhoz nem fér kétség, hogy én valóban a Tolnait írom, élem, ergo Belgrád sincs máshol, mint a Tolnaiban, s ha a Tolnaiban benne van, bennem van..." (348.) Tehát, amikor Tolnai Belgrádhoz, Adriához, a különböző exjugoszláv városokhoz, művészekhez, figurákhoz, tárgyakhoz való kötődéséről szól, akkor ebben nem egy nemzeti identitásvesztés, asszimilációs mechanizmus dicsőítését találjuk. Inkább egy olyan emberi nyitottságra lehetünk figyelmesek, amely megkísérel nemzetek fölötti, identitásbeli káoszon, kánonokon felülemelkedő, felülíró módon létezni, amennyire ez csak lehetséges. Ez a hozzáállás egy pillanatra sem tagadja meg a részleteket, vagy a szerző szavával, a detaillokat, a helyi, nemzeti színeket. Folyton küzd azért, hogy ne váljon ezekből zászló, ne legyen a mondataiból a másságot eltörlő diktatórikus eszköz. Innen nézve a könyv önreflexivitása nem pusztán elméleti megfontolású. Gyakran a beszélő emberi esendőségére, alkalmatlanságára is utal, akár a hétköznapi tárgyakhoz, eseményekhez való vonzódásakor, akár az Új Symposionról való beszédkor, vagy a saját maga bemutatásakor, szerepeltetésekor: „Noha így csevegve, az interjú erősen szubjektív jellegéből kifolyólag, igaz, én tettem erősen szubjektívvé, túlhangsúlyozva szerepemet, médiumvoltomat [...]" 108
