Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - Lengyel András: „...szólj, Szokrates, van értelme még?”
A „mentési kísérlet" ilyetén való fölfogása természetesen nem önkényes, de legalább any- nyira önmeghatározás is, mint amennyire Heideggerék törekvéseinek leírása. (Alighanem ez az összefüggés magyarázza azt az erős érdeklődést, amelyet, jónéhány írása tanúsága szerint, Hamvas e témakör iránt mutatott.) Ám álláspontja mégsem a teljes azonosulás; distanciája félreérthetetlen. Nyíltan ki is mondja: „az egzisztencializmus a válságon nincsen túl, hanem azt kifejezi. A bajt önmagával akarja meggyógyítani - nem látja azt az elvált ellentéteken kívül eső lényeget, ami a kettőt ismét össze tudja forrasztani. Az egzisztencializmus inkább a széthullás tünete, mint az új egység" (185). Hogy mi lehet ez a „kívül eső lényeg", ami a széthasadt mozzanatokat ismét egységgé forraszthatná össze, a hozzászólás nem mondja meg. Hamvas valószínűleg maga sem látta ezt a (keresett) „lényeget". Ezért is vélhette úgy, hogy a helyzet az egzisztencializmus bírálatára még „nem érett meg"; a „gondolatnak még egy ideig futnia kell, még el kell érkeznie valahová, ahol valamit talál, amit maga sem remélt és egyáltalán nem várt, sőt talán, amitől félt és amit el akart kerülni" (185). A kísérlet, ekkori tapasztalata szerint, még nyitott. Hamvas diagnózisa azonban így is éles és határozott: „az egzisztencializmus nem a válság megoldása, hanem a válság terméke", s megoldási kísérlete nem vezet ki a válságból (185). Ez a diagnózis azonban nem puszta szkepticizmus, az új fejleményekkel szembeni óvatoskodó bizalmatlanság eredménye. Hamvas ítélete nagyon határozott, markáns vonásokkal megadja az egzisztencialista kísérlet szerinte való mibenlétét, s megmondja azt is, ez miért tekinthető kudarcnak. „A tudomány - mondja - hitt a dolgok megbízhatóságában. Remélte, hogy a kozmoszt úgy fel fogja tudni dolgozni, mint egy Baedecker. A tudomány megbízhatóságáról kiderült, hogy naiv illúzió. Most az egzisztencializmus megkísérelte ezt a megbízhatóságot és kiszámítottságot az emberbe áthelyezni. [...] Most egyszerre a megbízható ember lett a követelmény - ki akarták és akarják számítani az embert. Ez az egész filozófiai antropológia egyik be nem vallott hátsó gondolata. Kiszámítani a műből a gondolatot, a tettből a szellemet, az eredményből az ösztönzést, a produkcióból, a jelenségből az egzisztenciát. De valljuk meg, nincsenek megbízható egzisztenciák" (185). Nem kétséges, ez az érvelés a fenomenológia „szigorú tudományt" ambicionáló módszerével élő Heidegger kísérletének éles szemű, pontos bemérése - és elutasítása. Az, amit Heidegger a halálhoz mért élet viszonylatában, reményként, a Das Man pozitív ellenpólusaként jelenített meg, Hamvas számára már egyszerű illúzió: „nincsenek megbízható egzisztenciák". Nincs szilárd alap, az egzisztencia sem az, önmagában, intellektuális - „tudományos" - erőfeszítéssel az emberi élet nem alapozható meg. A „szcientifizmus" így Hamvas számára zsákutcának mutatkozik. „Az egzisztencializmus a szcientifizmus egy utolsó kísérlete és végső kinövése: elmúlt világszemlélet és világhelyzet terméke, amely a válság megoldásán túl való szellemet még nem jelzi" (185). Nem kétséges, erős logikájú gondolatmenet ez, igazságai súlyosak. Föltűnő azonban, hogy ez a kor- és irányzatdiagnózis éppen arról nem beszél, amelynek hatását rögzíti, arról tudniillik, miért változott meg a világhelyzet s miért lett múlttá a korábban érvényes világszemlélet. Ez a hallgatás, mint később látni fogjuk, nem következmények nélküli hallgatás. A kérdés tematizálásának elmaradása egy rejtett előföltevésre vezethető vissza, s ez a rejtett előföltevés megszabja tájékozódásának lehetséges irányát. Az időrendben következő, 1939. október 10-i újabb hozzászólása, bár forma szerint az Egyéniség és sors című vitaindítóhoz kapcsolódik, s e témában foglal állást, nemcsak időben áll közel az egzisztencia-filozófiai hozzászóláshoz. Tartalmilag is folytatja azt, Hamvas gondolkodásának egy olyan dimenzióját mutatja meg, amely a korábbi hozzászólásban csak implicite van jelen. Az egyéniség és a sors viszonya ugyanis voltaképpen az „Egzisztencia" problematikája - egy másik oldalról, egy másik megközelítésből. S itt 90
