Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - Kapuściński, Ryszard: Utazások Hérodotosszal
kozmikus forrásból származó életerőt hozzon, és adja azt át idegrendszerünknek. Minden lélegzetvételnél azt kell akarnunk, hogy a prána, vagyis az életerő egész testünkben szétterjedjen..." Alig hogy elolvastam a Hatha-Jógát, kezembe került Rabindranáth Tagore 1923-ban kiadott Emlékeim. Bengali villanások című könyve. Tagore író, költő, zeneszerző és festő volt. Goethéhez és Jean-Jacques Rousseau-hoz hasonlították. 1913-ban Nobel-díjat kapott. Gyerekkorában a kis Rabi, mert otthon így hívták a bengáli brámin hercegi család leszármazottját, kitűnt, mint maga írja, szülei iránt tanúsított engedelmességével, jó iskolai előmenetelével és példás ájtatossá- gával. Reggel, amikor még sötét volt, apja fölébresztette és szanszkrit deklinációt magoltatott vele. Aztán, amikor fölkelt a nap, a megszokott imádkozás után közösen elköltötték a reggeli tejet, majd még egyszer az istenükhöz fordultak upanisádokat énekelve. Megpróbáltam elképzelni a jelenetet: hajnalodik, az apa és az álmos kis Rabi a felkelő nap felé fordulva upanisádokat énekelnek. Az upanisádok filozófiai énekek, s bár háromezer éve keletkeztek, még mindig élnek, még mindig jelen vannak India szellemi életében. Amikor ennek tudatában magam elé képzeltem a hajnalt upanisádokkal üdvözlő kisfiút, kételkedni kezdtem abban, hogy valaha is megértem azt az országot, amelyben a gyerekek filozófiai énekekkel kezdik a napot. Rabi Tagore Calcuttában született, Calcuttának, ennek az óriási, határtalanul nagy városnak a gyermeke volt, ahol a következő dolog esett meg velem: szállodai szobámban üldögéltem és Hérodotoszt olvasgattam, amikor nagy szirénázásra lettem figyelmes. Kifutottam az utcára. Mentőautók száguldoztak, az emberek kapualjakba menekültek, az utcasarkon fölbukkant egy csapat rendőr, hosszú botokkal estek neki a rohanó járókelőknek. Gáz és égett bőr szagát lehetett érezni. Próbáltam megtudni, mi történt. Egy rohanó, kezében követ tartó ember odakiáltotta: - Language war! - és futott tovább. Nyelvi háború! A részleteket nem ismertem, de azt már tudtam, hogy a nyelvi konfliktusok Indiában gyakran erőszakos, véres formában - tüntetések, utcai összecsapások, gyilkosságok, sőt önégetések formájában - jutnak kifejezésre. Csak Indiában döbbentem rá arra - korábban erről fogalmam sem volt -, hogy angol tudásomnak vagy nem tudásomnak azért nincs különösebb jelentősége, mert itt csak az elit tud angolul. A társadalomnak csupán nem egészen két százaléka! A többiek kizárólag a több tucatnyi helyi nyelv valamelyikét beszélik. Attól, hogy nem tudtam angolul, valamiképpen közelebb állónak éreztem magam az egyszerű városi járókelőkhöz vagy az utamba eső falvak lakóihoz. Egy csónakban eveztünk - én és az a félmilliárd indiai ember, aki egy szót sem tudott angolul! Ez a gondolat néha lelket öntött belém (nem olyan nagy a baj, ha rajtam kívül még félmilliárd ember van hasonló helyzetben), más szempontból azonban nyugtalansággal töltött el az, hogy szégyellem, amiért nem tudok angolul, miközben egyáltalán nem zavar, hogy nem beszélem a hindi, a bengáli, a gudzsaráti, a telugu, az urdu, a tamil, a pandzsábi vagy bármely más helyi 73
