Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - Kapuściński, Ryszard: Utazások Hérodotosszal
ráncai közül. A rizst egy tálkába szórta. Tekingélni kezdett, talán víz, talán tűz után, hogy megfőzhesse. Láttam, hogy a tálkát árgus szemmel figyelik a közelben ácsorgó gyerekek. Figyelnek mozdulatlanul, szótlanul, s az egész jelenet elhúzódik. A gyerekek nem vetik magukat a rizsre, mert az az idős asszony tulajdona. Valami beleivódott ezekbe a gyerekekbe, valami, ami erősebb az éhségnél is. Most azonban a peronon táborozok közt fiatal férfi furakodik át. Meglöki az öregasszonyt, aki kiejti kezéből a tálkát, a rizs szétszóródik a peronon a sárba, a szemétbe. A gyerekek abban a pillanatban rávetik magukat, a lábak közt tekeregve, a sárban kaparászva próbálnak megszerezni egy-egy rizsszemet. Az idős asszony üres kézzel álldogál, valaki újra meglöki. S az öregasszony, a gyerekek, a pályaudvar, mind elmerül a szűnni nem akaró trópusi eső zuhatagában. Én is állok ázottan, nem merek egy lépést sem tenni, egyébként sem tudom, hova menjek. Calcuttából délre, Hyderabadba utaztam. Az ottani tapasztalatok erősen különböztek a fájdalmas északi tapasztalatoktól. Az ország déli része derűsnek, nyugodtnak, álmosnak és kicsit provincionálisnak mutatkozott. A helyi rádzsa szolgái alighanem összetévesztettek valakivel, mert ünnepélyesen fogadtak az állomáson, és egyenesen egy palotába vittek. Ott idősebb úr üdvözölt udvariasan, tágas bőrfotelbe ültetett bizonyára hosszabb, elmélyült beszélgetésre számítva, az én csekélyke angoltudásom azonban ezt egyáltalán nem tette lehetővé. Valamit dadogtam, éreztem, hogy elpirulok, elönt a veríték. A kedves úr barátságosan mosolygott, ettől kicsit bátrabb lettem. Az egész olyan volt, mint egy álom. Szürrealista álom. A szolgák átkísértek a palota szárnyépületébe. A rádzsa vendége voltam, külön szobát kaptam. Szerettem volna megmagyarázni a félreértést, de nem tudtam, hogyan - nem volt hozzá megfelelő szókészletem. Az, hogy európai voltam, talán valamilyen rangot adott a palotának? Lehet. Nem tudom. Mindennap magoltam a szavakat elszántan, szinte révületben (mi világít az égen? - The sün; mi esik az égből? - The rain; mi mozgatja a fákat? - The wind stb., stb., 20-40 szó naponta), olvastam Hemingwayt, Dubois tisztelendő könyvéből pedig próbáltam megérteni a kasztokról szóló fejezetet. Az eleje nem is volt olyan nehéz: négy kaszt van, az első, a legmagasabb kaszt a brahminoké - papok, a szellem emberei, gondolkodók tartoznak ide, azok, akik az utat mutatják; a második, alacsonyabb kaszt a ksatrija - ide a harcosok, uralkodók, vagyis a kard és a politika emberei tartoznak; a harmadik, még alacsonyabb kaszt a vajsiáké - a kereskedők, kézművesek, földművelők kasztja; végül a negyedik a sudrák - a fizikai munkások, szolgák, bérmunkások - kasztja. A gondok később kezdődtek, mert kiderült, hogy ezek a kasztok több száz alkasztra oszlanak, azok pedig számtalan újabb al-alkasztra stb., a végtelenségig. Mert India minden tekintetben maga a végtelen, végtelen sok isten és mítosz, hiedelem és nyelv, faj és kultúra; mindenhol és mindenben, amerre csak nézünk, amire csak gondolunk, mindenütt ezzel a szédítő végtelennel találkozunk. Ugyanakkor ösztönösen éreztem, hogy az, amit magam körül látok, mind csak külső jegy, kép, szimbólum, amelyek mögött hiedelmek, fogalmak és elképzelések gazdag, színes, számomra ismeretlen világa rejlik. És azon is eltöpreng66