Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - „de én hálok a világgal, /nem énvelem ő”
széléről feszegetett le az előcsarnokban. Utolsó ajándéka is egy darab puszpángfa volt a szigligeti parkból... András még egészen apró gyermek volt, amikor mutatta egyszer még Zuglóban az édesapja azt a teknősbékát, amit ő metszett linóleumba, és mondta nagy büszkén, kicsit szorongva, de nagy bizakodással, hogy talán lesz ebből a gyerekből is valami. Igaza lett, mert jó kezekben volt a fiú. A kettőnk viszonyáról nehéz ennyi ember előtt beszélnem. Ezek olyan bensőséges dolgok, amiről legfeljebb a papír társaságában lehet szót ejteni, így viszont szinte olyan, mintha a családi dolgait fecsegné ki az ember. Elek Tibor: Tudjuk jól, hogy Zalán Tibor a Nagy László-i indíttatás után számtalan költői irányt, beszédmódot, hangnemet kipróbált, folytonosan megújítva költészetét. Mi az, amit tőle tanultál, amit örökségként a későbbi pályád során is meg tudtál őrizni? Zalán Tibor: Regényt lehetne írni arról, hogy az ember mit tanul indulásakor attól a költőtől, akit nagyon nagyra becsül. Nem is tudom elmondani. Akkor még szinte mindent tőle tanultam. Érdekes az, hogy ha József Attila-hatást találnak nálam, ahogy te is fölemlítetted, akkor én azon mosolygok magamban, hogy azok nem is József Attila-hatások, hanem Nagy Lászlón keresztül kerültek bele a szövegeimbe. Én sokkal kevésbé ismerem mind a mai napig József Attila költészetét, mint a Nagy Lászlóét. Akkoriban én mindent tőle tanultam, a szövegkezelést, a ritmizálást, még azt is, hogyan kell elrontani a szöveget, hogy az szóljon is, és ne klapanciaszerű legyen. Én olyan alkatú költő vagyok, aki nem tud megnyugodni semmiben. így volt ez akkor is, amikor az indulásom idején kifulladni éreztem magamban ezt a Nagy László-i vonalat. Valami radikális változásra vágytam, hogy megtalálhassam azt, ami igazinak tűnik fel számomra. A fegyelmezett formavilágú és önmagában etikai értékeket hordozó költészetet fölváltottam az avantgárddal, amiben egészen másfajta tájékozódási pontokat kellett és lehetett keresnem. Aztán egy nagy fordulattal visszatértem a romantikához, és most már nem is tudom hol tart a dolog, de előbb-utóbb majd ki fog derülni ez is. Én túl fiatal voltam ahhoz, hogy személyes kapcsolatom lehetett volna Nagy Lászlóval. Egyszer azonban Szigligeten (amikor még olcsó volt) a 17-es szobába utaltak, ahol van egy Nagy László-kép, egy gyönyörű Szent György-ikon az egyik ronda kis ablak bemélyedésében, s ott, két héten keresztül dolgozva, egészen bensőséges kapcsolatba kerültem ezzel a képpel, s később is mindig ezt a szobát kértem. Ezt azért mondom el, mert ez a Nagy László, akiről többnyire csak költőként beszélnek, szerintem, festőnek és grafikusnak is igen jó volt. Elek Tibor: Nagy Gábor irodalomtörténészként mostanában éppen azokkal a költőkkel foglalkozik, akik saját pályájuk során többek között a Nagy László-i örökség továbbvitelén munkálkodtak, munkálkodnak, így az egykori Kilencek vagy Hetek nemzedékének több tagja. Téged arra kérlek, arról beszélj, hogyan látod ennek az örökségnek a továbbélését az ő költészetükben. Valóban kiürült-e már ez a fajta költői hagyomány, ahogyan évek, lassan évtizedek óta sokfelől hallhatjuk. Valóban nem hoznak létre az effajta költői magatartás képviselői értékes irodalmat ma már? Nagy Gábor: Szigorlati tételnek is megfelelne ez, amire rákérdezel, teljes körű választ én nem tudok és nem akarok most adni rá, csupán egy-két mozzanatra utalnék. Ebben a tanulmánysorozatban Baka Istvánnal is foglalkozom, ő különböző szövegekben, interjúkban rendre tiltakozik a nála is feltételezett Nagy László-hatás ellen. Azt mondja, nem nagyon ismerte, sőt kerülte Nagy László költészetét. Sokáig azt hittem, hogy nem kedvelte, aztán később rájöttem, hogy valójában elég egyértelműen látszik az ő költészetén a Nagy Lászlóé nyoma, például a Háborús téli éjszaka című nagy versében és a második, harmadik kötetében, a Döblingben is. Valószínűleg tudott ő is erről, és ezt nem szerette, mert a hetvenes-nyolcvanas években volt egy általános félelem: csak nehogy azt mond59
