Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - „de én hálok a világgal, /nem énvelem ő”
ritkán figyelhető meg a magyar költészetben. Az én kapcsolatom a Nagy László-i költészettel a sajátom elindulásához köthető. A hetvenes évek közepén lehetetlen volt az embernek kivonnia magát a Nagy László-i hatás alól. Éppen azért, mert abban a korban keveseknek sikerült szintetizálni a költőt mint magatartást és a művet mint esztétikai értéket. Ne felejtsük el, hogy ez volt az az időszak is, amikor a fiatalság érdeklődése irgalmatlan erővel a népköltészet és a népsors felé fordult. Ekkor indultak a fiatalok hátizsákokkal, tarisznyákkal Erdélybe és Felvidékre, keresve a gyökereket, és ezt a gyökérkeresést, a népi kultúra fontosságát is meg lehetett találni a Nagy László-i költészetben, ahogy a József Attiláéban is. Bár én Nagy Lászlónál az utolsó, a Versben bujdosó korszakot szeretem a legjobban, de a magyar költészet alakulására a legnagyobb hatással a hetvenes évekbeli lírájával volt, amit nem egészen pontosan, de a népies szürrealizmus fogalmával szoktak illetni. Nagy Gábor: Egyetértve az előttem szólókkal mindenben, én is a szintézisre hívnám fel a figyelmet. Bár más jelleggel, nyilván a más korból adódóan, de mindketten a nagy szintézisteremtő költőink közé tartoznak. Jól tudjuk, hogy József Attila az avantgárd irányzatoktól a népies törekvéseken át hányféle költői, vagy hányféle akkor divatos gondolati irányzatot szintetizált a verseiben. Nagy Lászlónál pedig megfigyelhetjük az egész korábbi magyar irodalmi örökség továbbélését és gazdagítását a magyar folklór kincseivel, sőt még a világirodalomból is azon elemek átvételét, amelyek szintén az archaikus folklórhoz nyúlnak vissza, ahogy Jánosi Zoltán írja A Csodafiú- szarvas (Poézis, ember és univerzum Nagy László költeményében) című munkájában. De hadd idézzek egy másik gondolatot is Jánosi Zoltán, sajnos, alig-alig hozzáférhető kis irodalomtörténeti remekművéből: „Költészetének »az álság falait« roncsoló ereje mind poétikai, mind valóságértelmező, mind etikai tartalmaiban jól bejárható ösvényeket nyit meg a jelen irányában is. Kései pályaszakaszának nagy műveiben (Versben bujdosó; Gyászom a színészkirályért; Szólítlak, hattyú; Balassi Bálint lázbeszéde; Hószakadás a szívre) a magyar történelmi, kulturális átalakulás olyan erővonalait, s bennük az emberi helyzet és minőség olyan torzulásait tapintja ki, amelyek a máig vezetnek, sőt a mában válnak nyilvánvalóvá." Azért tartottam ezt fontosnak fölolvasni, mert valamennyire igaz József Attila költészetére is. Láthatjuk, hogy mind a ketten égetően korszerűek, még ha van is olyan irodalom-felfogás, amely Nagy Lászlót nem szereti hallani, hallgatni. Elek Tibor.: Nagy Andrást igazából a körülöttünk lévő kiállítása kapcsán akartam faggatni, de előtte téged is arról kérdezlek, hogyan emlékszel, otthon, annak idején mi hallottál a szüléidtől József Attiláról, szerinted Nagy Lászlónak miért volt olyan fontos József Attila? Nagy András: Én is a rend oldaláról közelítem meg ezt a kérdést. Úgy van ezzel az ember, mint az akadémikusnak indult festők, mint például Picasso, aki már növendék korában úgy festett, mint Leonardo vagy Michelangelo, és mégis otthagyta az egészet és összeállított magának egy saját rendet, vagy új rendbe szedte a világot. Meg is tartott belőle, el is vett belőle, vagy kiemelt miként egy igazi rendteremtő, a népművészet. Ez érvényes József Attila és apám költészetére is. Azokon a művészeken, költőkön, festőkön, grafikusokon, akik nem mentek át ezen az edzésen, fölkészületlenül ülnek a papírhoz, a festőállványhoz, érződik, hogy itt bizony rövidesen kificamodik egy váll vagy csípő, mert megbotlik a mű. Az otthoni József Attila-élmények kapcsán nálam nem is emlékezetről van szó, hanem egyfajta bevésődésről. Mi például elbáboztuk annak idején József Attila betlehemi versét, az anyámmal készített bábukkal, így materiálisán is kitapintható, érzékelhető volt ez a transzcendens világ, amit apám, visszafordulva gyermekkorába, maga is, kézzel is megformált. 57
